Sport, Everest, magaslati hegymászás, motivációs előadások, 7 Summits

Antarktisz - Vinson - Antarktika: az életre szóló élmény

Így jutott a fehér kontinens csúcsára a magyar zászló

2019. január 30. - Emilclimbs

kezdokep-antarktika.jpg

A 7 Summits sorozat mindkét változata, a Bass-féle és Messner-féle rendszer is elismeri a Mount Vinson 4892 méter magas csúcsát az Antarktisz, tehát a Déli sarkvidék és az Antarktika legmagasabbjaként. 2019 januárjában érkezett el az idő számomra, hogy megméressem magam ezen a földrészen és ezen  a hegyen is. Siker esetén ez jelenti a 6. csúcsot számomra a sorozatban. Reméltem, hogy nagy élményt jelent majd a fehér földrész számomra, de ennél is sokkal többet adott ez a kalandom. De ne szaladjunk a dolgok elébe...

ÉRKEZÉS, UNION GLECCSER

Mint minden expedíciós környezetben, így az Antarktiszon is szükség van ellátó bázisra. Ez a világ többi táján rendszerint egy  olyan település, ahonnan a különböző hegyek alaptáborai elérhetők. Az Antarktiszon nincsenek  települések, csupán kutatóállomások, ezért hozták létre a a nyári szezonra az Union gleccser tábort, amely tehát a  kiindulási pontja minden déli-sarkvidéki expedíció számára. Expedíciós célokra pedig a nyár alkalmas, amely évszak december közepétől január végéig "tombol". Ekkor kezelhető a hőmérséklet az emberi szervezet  számára, mert ritkán csökken -40°C alá, bár nap közben sincs melegebb -15°C-nál. Egyéb iránt a nagy hideg sem zavaró szél vagy vihar nélkül, illetve hozzá lehet szokni. Persze a viharok errefelé gyakoriak.

erkezes-kekjeg.jpgÉrkezés a tábor jegére
(A  képre kattintva az Union gleccser képgyűjteménye érhető el)

Az Union gleccser tábora

A tábor a kék jégen szervezett leszállópályától 10 perc autóútra található. Ez egy igazi tranzit állomás. Aki innen indul expedícióra, vagy sétarepülőzésre, de akár a partvidék felé Pingvineket nézni, rendszerint nem tartózkodik itt 1-2 napnál hosszabb ideig. A tábor 80 látogató egyidejű elszállásolására alkalmas, a kiszolgáló, technikai, sofőr és expedíció-vezető személyzet kb. 100 fő. Az ételek kiválóak, a szállások a sátrak szintjén a legjobbak. A tábor mellett található a saját belső repterük. A tábort szigorú szabályok szerint lehetséges elhagyni gyalogosan, mert bizony gleccserhasadékok és szakadékok hemzsegnek a környékén.

uniongleccser-icetrekcom.pngFotó: icetrek.com

A chilei Punta Arenas-ból 2019. január 9-én indultunk egy különleges repülőgéppel. Az Iljusin IL-76TD típusú teherszállító repülőgépet alakították át ideiglenesen arra, hogy 60 főnyi személyszállítást is végezhessen. E különleges repülőgép akár két buszt is képes egy időben elszállítani, de katonai célokra is alkalmas. Emiatt a gép olyan hangos, hogy a közel négy és fél órás utazást fülvédővel kellett átvészelnünk. A landolás az Union Gleccser Tábor kifutópályáján történt. Ezt a pályát kék jég borítja, ami a gleccsereken esetenként található masszív, kemény jégfajta, amely emiatt alkalmas arra, hogy a teljesen megpakolt 195 tonnás(!) orosz szállító gép landolni tudjon rajta, amikor megérkezünk az Antarktikára.

Most akkor Antarktisz vagy Antarktika?

Az Antarktisz a Déli-sarkvidék térségének a neve, amely a déli szélesség 60. fokán belül található és magában foglalja az óceánt és a szigeteket is. Antarktika a földrész hivatalos neve, ami legnagyobb összefüggő szárazföldi terület neve az Antarktiszon belül. A földrész a legszárazabb a földrészek közül. Területe kétszerese Ausztrália területének (14.200.000 km2), és jelentősen meghaladja Európa területét is (10.508.000 km2). Az évi középhőmérséklet -49°C, és itt mérték 2010-ben a Föld legalacsonyabb minimum hőmérsékletét, ami -93,2°C volt. Tehát a földrész hivatalos neve Antarktika, a térség neve pedig Antarktisz.antarktisz-antarktika.pngAntarktisz állatvilága külön cikket érdemel, némi ízelítő itt olvasható e témában: Állatvilág a déli-sarkvidéken

MÁRIS TOVÁBB AZ ALAPTÁBORBA (2140 m)

Az Union gleccser táborában 2 órát töltöttünk el, és máris érkezett a riasztás, hogy azonnal tovább kell repülnünk egy Otter típusú hótalpas képpel a Mt. Vinson alaptáborába, mert most épp jó idő van, de várható egy komolyabb, több napos vihar érkezhet. 45  perc repülést követően landoltunk az alaptáborban. Felállítottuk a sátrakat, és vártuk, hogy miként alakul az időjárás.

img_20190109_174400.jpgFontos megjegyezi, hogy a nap soha, de soha nem nyugszik le ebben az évszakba ezen a kontinensen. Alaszkában ez azt jelenti, hogy éjszaka egy nagyon világos hajnali sötétség tapasztalható, ám az Antarktiszon nincs csekély különbség sem a nappali és az éjszakai világosság azonos. Kivéve, ha egy hegy vagy egy felhő takarja el a napot, amely utóbbi az Union gleccseren nem fordul elő. Az alaptáborban viszont igen, itt bizony éjszaka 6 órán át a Vinson eltakarja a napot. Az első éjjel meg is ismertük, hogy milyen, amikor -42°C hőmérséklet a sátoron kívül az azon belül átélt -30°C mellett. A jég és a hó pedig visszaveri ezt a folyamatos napsütést az arcunkra, ezért azt maszkkal, a szemünket pedig 4-es kategóriájú napszemüveggel védtük.

VÁR RÁNK AZ ELSŐ TÁBOR (2800 m)

A Vinson közel 5000 méteres csúcsa felé vezető úton nincs lehetőség, de felkészült mászók számára talán szükség sincs arra, hogy túl sok tábort vegyünk igénybe. Összesen két tábor került kijelölésre, amelyeket nevezzünk első és felső tábornak ezúttal. Egy nap alaptábori várakozást követően 2019. január 11-én indultunk föl. 7 óra alatt kényelmes tempóban, 4-5 fős kötélcsapatokban értük el a tábort, ekkor még szánt is húztunk magunkkal. Összesen 50 kg felszerelést kellett mozgatnom, amelynek fele a hátizsákomban volt, a másik fele pedig a szánon. A Vinson minden táborában komoly szabályok szerint gyűjtöttük a szemetet, és végeztük szükségelteinket, mert nem maradhatott fenn szilárd anyag a hegyen.
img_20190111_143700.jpgA legnagyobb kihívást minden esetben az jelentette, hogy a ruházatunkat  a hőmérsékleti körülményekhez igazítsuk. Ha feltámadt a szél, akkor azonnal el kellett fedni a kezünket, az orrunkat és a fülünket, mert a -30, -40 C° mellett így könnyen fagyási sérüléseket szenvedhet bárki, és elveszítheti az ujjait. Viszont ha valaki túlmelegszik és a teste önti magából a hőt és a párát, akkor egyrészről nagy lesz a vízigénye, amelyet nem lehetséges könnyen pótolni (csak olvasztás útján juthatunk vízhez, amihez gázt kell használni), másrészről a testéből kiáramló pára ráfagy a nap- vagy síszemüvegére, amely a látást megnehezíti, ami viszont komoly balesetforrás. Szemüveg nélkül pedig komoly eséllyel hóvakságot szenvedhetünk.

Az első táborban ismét sátorverés, majd egy nap pihenés várt ránk. Bár én a magam részéről nem igényeltem a pihenést, de azért nem bántam, hogy mások igen, mert mégis csak az Antarktiszon vagyunk, ami hihetetlen tudat és ugyan miért siessünk, érdemes minél több időt itt tölteni és kiélvezni, megtapasztalni az itt lét minden másodpercét. A kutatók számára fontos, hogy minél kevesebb emberi tevékenység nyomával kelljen megküzdeniük, ezért a GPS jelekkel jelölt táborok környékén nem végeznek kutatást. Ezért a táboroknak minden évben azonos helyen kell létesülniük.

Az antarktiszi kutató állomások és az Antarktisz-egyezmény

Az Antarktisz-egyezményt 1958-ban kötötték meg, napjainkig összesen 53 részes ország írta alá, köztük Magyarország is. Az egyezmény fő célja, hogy biztosítsa, hogy az Antarktisz területét az egész emberiség érdekében mindig is kizárólag békés célokra használják, és ne váljon nemzetközi viszály helyszínévé vagy tárgyává. Az egyezmény megtilt mindenféle katonai természetű tevékenységet, de nem tiltja a katonai személyzet jelenlétét.

antarktiszi-igenyek-ok.png

Az egyezmény szellemében az Antarktikát környező szigeteken 68 állandó és időszakos kutatóállomás található, magán az Antarktikán 3 ilyen állandó bázis helyezkedik el. Ezek az Amundsen-Scott déli-sarki állomás (USA), Vosztok mágneses déli sarki állomás (RUS) és a Concordia állomás (GB-FRA). A legnépesebb kutatóállomás a MCMurdo (USA), amely a Ross-szigeten található. Az Antarktisz népessége nyáron 3000-4000 fő, télen 800-1000 fő. 

TOVÁBB A FELSŐ TÁBORBA (3800 m)

Persze azért haladni kell a csúcs felé is a pihenőnapot követően. Indulás előtt két részre választottuk szét a felszerelést: arra, mire szükségünk lesz feljebb és a csúcstámadás alkalmával (ez került a hátizsákba), és arra, amire nem lesz szükségünk magasabban (ezt elraktároztuk a hóba, elástuk). Majd nekivágtunk 2019.  január 13-án.

Ezen a  napon három szakasz várt ránk, mielőtt a felső táborba érhettünk volna. Egy enyhe emelkedő szakasz, amin keresztül a rögzített kötelekkel biztosított meredek szakasz érhető el. 30 perc után már itt tartottunk, természetesen kötélcsapatokban, de immáron már szánok nélkül. Ez a meredek szakasz emlékeztetett az Everest északi oldalának 7000 méterre vezető szakaszára, persze azzal, hogy itt  több az oxigén. Akik délről mászták már az Everestet, ők is jelezték, hogy néhány ottai szakaszra is emlékeztet a Vinson e szakasza. Ez a rögzített köteles szakasz bő 3 órán át tartó komoly terhelést jelentett a hátamon közel 40 kilós zsákkal. Ez azért volt ilyen nehéz, mert a sajt technika és egyéb felszerelésem mellett vállalkoztam a táborozáshoz szükséges csoportfelszerelés szállítására is. Erre a külön feladatra páran vállalkoztunk, az erősebbek ilyenkor szinte keresik a többletkihívást.

A harmadik szakasz pedig az Elbrusz legnehezebb szakaszára emlékeztetett. Közel 3 órán át tartó meredek, de rögzített köteleket nem igénylő részt kellett teljesíteni, viszonylag gyorsan, mert nem lehetett  tudni, hogy mikor csap le ránk egy vihar, ami ekkor szemből érkezett volna. Továbbá folyamatosan módosítani kellett a ruházaton is a fent már említett keretek között, tehát a fagyási sérülések és a túlmelegedés váltakozó elkerülése érdekében. Kb 7 óra mászást követően a felső táborban voltunk. Itt ismét sátorállítás, táplálkozás, pihenés várt ránk.

Itt éjszaka -42°C volt a legalacsonyabb külső hőmérséklet. Egy pihenőnapot terveztünk a csúcstámadás előtt, de az időjárás-előrejelzés alapján két napra kellett ezt módosítanunk, mert január 15-re 80-100 km/óra sebességű szelet jeleztek -35°C hőmérséklet mellett. Ez ilyen széllel egyenes utat jelentett ahhoz, hogy sokan az ujjaik nélkül térjenek vissza egy várhatóan sikertelen csúcstámadást követően. De továbbra sem siettünk, így nem bántuk a további pihenőnapot, hiszen ez mégis csak az Antarktisz és iszonyatosan különleges tudat ennyire távol sportolni természeti környezetben. Bármerre néztünk, csak fehérséget láttunk. Más földrészeken azért rendszerint felismerünk olyan részleteket a távolban, amelyek civilizációt jelentenek vagy legalább sejtetnek, ám itt fehér... fehér... fehér... minden, ameddig a szem ellát. Az első pihenőnap estéjén jött a hír, hogy egy épp a csúcsról visszaérkező csoportban egy mászónak elfagyott pár ujja. A látvány alapján esélyes volt számára az amputáció, ami utóbbi hírek szerint meg is történt Punta Arenasban. Az is kiderült, hogy a december végi expedíciók alkalmával további 3 ember ujjai fagytak le, de volt, akinek az orra esett az extrém hideg és a viharos szél áldozatául. Az ilyen hírek minden esetben elgondolkodtat engem, és figyelemre sarkall. Minden végtagomon minden ujjam megvan, de ilyenkor mindig átgondolom, hogy mi kell ahhoz, hogy egy így is maradjon. És soha nem bízom el magam attól, hogy amikor az Everesten 7700 méteren elkezdtek elfagyni mindkét lábfejem, vissza tudtam fordítani a folyamatot.

A második pihenőnapon megérkezett a vihar, ami a hőérzetet igen alacsonyra helyezte. A hőmérséklet napközben -36°C volt, és ezen rontott még a szél. Ekkor a táborban mindenki a -40°C esetére való ruházatában mozgott, az én dzsekim és pehelynadrágom is kiválóan vizsgázott. Itt az Everesten használt overált (down suit) nem használjuk, mert nem alkalmas az itt szükséges gyors ruházatváltásra. Azt a tartós hidegre tervezték.

A CSÚCSTÁMADÁS (2019. január 16)

Elérkezett a nap, amire vártunk. A táborok közötti eddigi mászás már megmutatta, hogy a hegy bizony komoly sportteljesítményt kíván mindenkitől. Már itt láttam, hogy sokkal nehezebb a hegy, mint amit először sejtettem. Egyszerűen a hideg minden számítást  felülírt, olyan mértékben nehezítette a feladatomat. Ráadásul a csúcsig vezető hosszú út szintén nem kecsegetett semmi könnyűséggel. Persze azt is tudtam, hogy ha a szükséges odafigyeléssel és felelősséggel fogok mászni, akkor csúcsot érek és a biztonságos lesz ereszkedés is. Közel 1100 méter szintkülönbség  teljesítése várt ránk ezen a napon.

Az éjszakai napvilágnál az előny, hogy reggel könnyen fel lehet ébredni, hamar magunkhoz lehet kérni, ami ezen a napon is sikerült nekem. 10 órára terveztük az indulást, amit sikerült is tartani. A csúcsra vezető út első szakasza a felső táborba vezető út utolsó szakaszát idézte. Gleccseren másztunk kötélcsapatokban, hágóvassal. A gleccser mély basszus hanggal ropogott alattunk és sajnos érkezett egy fagyos szél is, amely arcunk jobb felét támadta, ezért előkerült a közepes méretű pehelydzseki és annak kapucnija is. Egy óra váltakozó jobb oldali/frontális széllökések után elértünk egy szélcsendesebb szakaszra, amely cserébe valamelyest meredekebb volt. Másfél óránként tartottunk pihenőt, amikor viszont minden esetben a parka kabát (ez a -40°C ellen való darab) rajtunk volt, amit a pihenéseket követően ismét levettünk. Aztán melegebb lett a kemény mászástól, és már csak egy vékonyabb kabát volt rajtam. Aztán ismét viharos hideg szél következett... és így tovább. Ezen a napon a csúcs felé 7 alkalommal öltöztem át gyakorlatilag menet közben. Ehhez az alapvető ruházati rétegek mellett azonnal hozzáférhető helyen kellett tartani a komolyabb rétegeket és a nagy hideg elleni nagy kesztyűt is. Az én ruházatom továbbra is tökéletesnek bizonyult, de ez az Antarktiszon nem is szabad, hogy másként legyen.

img_20190114_171457-csucsgerinc.jpg

A csúcsra vezető utolsó szakasz az alaszkai Mt. Denali 5200 méteres táborába vezető hegygerinchez volt hasonló és  ahhoz hasonlóan nehéz is. Ekkor már csak jégcsákánnyal a kezünkben másztunk, természetesen továbbra is 4 fős kötélcsapatban. Összesen 7 órára volt szükség ahhoz, hogy elérjem a csúcsot. Valahogy a levegővétel szokatlanul nehéz volt. A hegyen szolgálatban lévő tábori felügyelet meggyőződése, hogy  a csúcson a tengerszinti  oxigén mennyiségének 50-55%-a áll rendelkezésre. Ez valamelyes  kevesebb, mint amit  én gondoltam, de az általam gondolt 60 % sem jelentene jelentős könnyebbséget.

A CSÚCSON (4892 m)

17 órára érkeztünk meg a kontinens csúcsára, ami magyar idő szerint 21 órát jelentett. Itt kiváló időjárás és gyönyörű kilátás fogadott bennünket. Közel 30 percet tudtunk itt tölteni, mind összesen nyolcan tartózkodtunk itt ekkor. A csúcsterület némileg lapos és elég kiterjedt, könnyen elfér rajta egy csoport mászó.

Itt egyszer csak belém nyilallt a tudat: AZ ANTARKTISZ CSÚCSÁN VAGYOK!

Ráadásul megvan a hatodik csúcs is a 7 hegycsúcs közül. Egy olyan kontinensen csúcsán állok, amely komoly felfedezők megszállottságával övezett felderítő munkájának köszönhetően egyre közelebb került hozzánk. Egy fehér kontinensen, amit mi emberek még nem tettünk tönkre, nem rontottuk el... bár bizonyos aggasztó hírek a felmelegedés kapcsán azért nem hagynak nyugodni senkit sem...de mi emberek még nem rontottuk el.

csucs1.jpgA Vinson csúcsán a magyar zászló (4892 m)

ERESZKEDÉS

Lendületes ereszkedéssel 2 és fél óra alatt visszaérkeztünk a felső táborba. Egészségesen, minden végtagunkon az elinduláshoz képest azonos számú ujjakkal, kellő fáradtsággal. Itt este pihenőt tartottunk. Hallottuk, hogy rosszabb idő jöhet, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap elindulunk az alsó táborba.

Reggel  komoly viharra ébredtünk, így kellett tábort bontanunk. Utána közel 4 órán át tartott az ereszkedés az alsó táborba. A rögzített köteleknél a nagy teher miatt a lábak komoly terhelést kaptak, ami a hátulról érkező viharos, hideg széllel még nehezebb kihívást jelentett. Elérkeztünk az alsó táborba, de itt csak addig álltunk meg, amennyi idő a hóba elásott felszerelésünk összerakásához kellett. Szűk egy óra múlva folytattuk is az utunkat az alaptáborba. Bő 7 órával később már az alaptáborban voltunk. Számomra jó hírt jentett, hogy a tábort erős köd borította, így nyilvánvaló volt, hogy másnap még itt maradunk, mert nem tud landolni a bennünket szállító repülőgép, és tovább élvezhetem az antarktikai létet. Itt minden nap ajándék. Ez így is történt, mi több, a következő nap is repülésre alkalmatlan időjárást hozott. Itt a nap fénypontja este egy különleges étek volt: fagylaltot készítettünk hóból, különleges vanília ízesítéssel, amit jóízűen el is fogyasztottunk. Életem legemlékezetesebb fagylaltja volt. Ez cézári fagylalt volt...

Mi a cézári fagylalt?

Az időszámításunk előtt élt római császár, Julius Caesar meglepő módon fagylaltimádó volt. Honnan volt fagylaltja? Télen, ha csak lehetősége volt rá és hegyekhez közel tartózkodott, akkor e hegyekből hozatott havat a konyhájára, amely ekkortájt garantáltan olyan tiszta volt, mint amit az Antarktiszon találunk napjainkban.

hofagyi.jpg

Ezt a havat mézzel gyümölcsökkel és a hó ízesítéséhez kikevert különleges nektárral ízesítették. Ezt az étket egyébként a Caesar előtt 300 évvel élt Nagy Sándor makedón uralkodó is rendkívül módon szerette. Mi pedig e történelmi személyektől merítettünk, és szintén egy különleges nektárral ízesítettük a havat. Aki teheti, próbálja ki, az interneten találtam sok ilyen recepteket.

ISMÉT AZ UNION GLECCSER TÁBOR, MAJD A BÚCSÚ

2019. január 19-én indultunk vissza a bázisra. Tudtam, hogy fogy az időm, amit ezen a titokzatos, és a felkészületlenekkel szemben kegyetlen kontinensen tölthetek. Az Union gleccseren ezért nem is igazán aludtam, inkább beszélgettem a tábor nemzetközi személyzetével. A srácokkal, akik évek óta szerelmesei az Antarktikának, és akik közel 3 hónapot itt tölthetnek. Ekkor az is tudatosult bennem, hogy a sors olyan kegyes volt hozzám ,hogy rátaláltam erre a 7 hegycsúcs sorozatra, és az Antarktikára lépéssel már a világ minden egyes földrészére eljutottam. Mivel ebben az évben már 3 magyar extrém sportoló is sikerrel járt itt (Rankonczay Gábor Union gleccser-déli-sark, Tóth Sándor Mt. Sidley és jó magam, Vinson), nem is volt meglepő, hogy magyarul köszöntöttek a konyhán többen és az egyik táborvezető is magyarul köszönt el tőlem, amikor január 20-án este elndultunk Punta Arenasba az Ilyushin Il-76 fedélzetén...

Ez így hangzott tőle: "VÍZONTLATASZRÁ EMIL, ALL THE BEST FOR HUNGARY"...

 

Igen, remélem így lesz... Viszontlátásra Antarktika! Ez a kontinens beég az ember emlékezetébe, és soha nem felejti az itt töltött perceket, aki valaha itt jár. És mi emberek ez a földrészt még nem tettük tönkre... Maradjon is így!

Emilclimbs
Mert a legvégén csak az élményeink számítanak majd

Kapcsolódó cikkek:
- Denali Expedíció 2018: videókkal, zuhanással és Delta Force élményekkel  
- Zuhanás a Denalin 5100 méteren, és ami mögötte van (videó!)
- A világ tetején Aconcagua módra
- Halál az Everesten II. - Könyörgöm, mentsetek meg!