Sport, Everest, magaslati hegymászás, motivációs előadások, 7 Summits

Denali Expedíció 2018: videókkal, zuhanással és Delta Force élményekkel

2018. július 10. - Emilclimbs

denali2018_cikk_intro.png

Érdekes, embert próbáló kaland lett az idei Denali expedícióból is. Alaszka bizony különleges hely, ahol bármi megtörténhet, és az ellenkezője is. Ráadásul az ezekhez szükséges változások 10 perc alatt be is következhetnek. Szerencsére a legtöbbször e változások pozitívak. Az bizonyos, hogy a 7 fős nemzetközi mászó csapat és a 3 hegyi vezető összességében erősebb felállást biztosított az idei sikerhez, mint az egy évvel ez előtti csapat. Az is bizonyos, hogy a Denali veszélyeit hitelesen jellemzi, hogy egy életet már idén is követelt ez a hegy, amikor egy cseh hegymászó sível haladt lefelé a hegyről és eközben gleccserszakadékba zuhant. Itt mindenképp fő a biztonság, az előírásokat be kell tartani. Így is tettünk mindvégig.

Ezzel együtt sajnos azzal kezdődött az egész Denali expedíció, hogy a borzalmas időjárási körülmények miatt 4 napon át nem kaptunk felszállási engedélyt, így nem is tudtunk landolni a gleccseren. Már ekkor tudtuk, hogy nagyon pontosnak kell lennünk a rendelkezésre álló mászási napok időzítésekor, és azt, is, hogy feltehetően egy, legfeljebb két csúcstámadásra lesz így csupán időnk. Egyikünk sem hivatásos hegymászó, de mindenki mászott már komolyabb hegyet.

Nézzük kikből is állt a csapat:

Duane (45, Phoenix, USA). Számos négyezres hegyet mászott már meg, háromezreseket hetente mászik. Emellett az Aconcaguát és a Klimandzsárót is kipipálta.

Sergio (36, Milánó, Olaszország). Az Alpokban sokat mászott, a Mount Blanc-t ez eddig négy alkalommal. Profi szikla- és falmászó is egyben.

Peter (37, Achorage, USA). Helyi mászó, Alaszkában mászott más háromezreseket és egy alkalommal a hatezres Island Peak-et is megmászta Nepálban.

Doug (33, New York, USA). Hobbi kerékpáros és futó, aki négyezres hegyeket mászott már meg. A Denali minden milliméterét könyvekből is megismerte.

Pawel (35, Sidney, Asztrália). Fogadott öcsém, aki az Aconcagua, Elbrusz, a Kilimandzsáró és Kosciuszko után a Bass-féle 7 Summits-ot folytatja a Denalival, így ausztrálként nem a Puncak Jayát mászta meg.

Björn (27, Hamburg, Németország). A német tengerészet hadnagya, aki nem csupán kommandós kiképzést is kapott, hanem megmászta már az Elbruszt is.

Ehhez jövök még én (Everest észak, Kilimandzsáró, Elbrusz, Aconcagua) valamint az amerikai hegyi vezetők: Scott (50), Chelsea (27) és Emma (23).

Késés már az elején

Az elindulás tehát már 4 nap késést jelentett. Aztán végre landolhattunk az alaptábornál. A Denalit másként nem lehetséges megközelíteni, csak hótalpon landolni képes repülőkkel. A táborok természetesen csupán üres területet jelentenek, ahol előre kialakított szolgáltatások sem várják a mászókat. Itt mindent mi teremtünk meg magunknak. A körülményekhez hozzátartozik az is, hogy az év jelen szakaszában soha nincs teljes sötétség Alaszkában. Ez rendesen megzavarhatja a bioritmusunkat.

A mászás szabályaihoz tartozik még az is, hogy minden terhet (felszerelést, ételt, stb.) magunk cipelünk és minden hulladékot – az emberi végterméket is – le kell hozni a hegyről az erre a célra rendszeresített zárható vödrökben, amelyeket a park őreinél a visszatérés alkalmával le is kell adni. Eltérő esetben ezres nagyságrendű amerikai dollár a büntetés.

Az 1-es táborba szépen meg is érkeztünk fejenként 70 kg-nyi csomaggal, amelynek egy része a hátunkon, a másik része a mögénk kötött bobszerű szánokon volt található. Itt eltöltöttünk egy akklimatizációs napot 2500 méteren, amelyre Doug miatt – fájt a feje – valamint az egyik hegyi vezető miatt volt szükség. A lényeg, hogy a mászás nehézségeit a teherhordás nehézségei tovább növelik. De tudtuk e téren mire vállalkozunk.

Két nap után mentünk fel a kettes táborba, 3400 méterre. Itt már komolyan rögzítenünk kellett a kiváló minőségű sátrainkat. Itt már egy napot azzal töltöttünk, hogy a következő táborba vezető út 2/3 részére felvittünk felszerelést és ott raktároztuk a hóban ásott vermünkben. Terv szerint a következő táborból ugrunk vissza ezekért, így kevesebbet kell szállítani iszonyatos terheink közül, legalább egy darabon. Az első két táborig gleccseren haladtunk felfelé, amihez hótalpakat használtunk

hotalpak.pngHótalpak

Ezután visszamásztunk a 2-es táborba, majd a következő nap sem akadályozott az időjárás abban, hogy tovább haladjunk. Felköltöztünk a 3-as táborba 4500 méterre. A következő nap pedig visszamentünk a veremhez és felhoztunk azt, amire szükségünk volt. Bevallom a csapatnak nem esett volna nehezére 70 kilóval közlekedni, de ebben a hegyi vezetők döntöttek, én már sajnálom, hogy nem mi. A Denalin e döntések helyessége – vagy ennek az ellenkezője – mindig utóbb igazolódik be a gyorsan változó időjárás miatt. Én aggódtam amiatt, hogy kifutunk az időből. Itt az időjárás miatt sajnos várnunk kellett egy napot. Eddig a táborig minden alkalommal általunk kiásott alapú étkezősátorban fogyasztottuk el a reggelit és a vacsorát, ami egyúttal egyfajta közösségi térként is szolgált. A csapat valóban összekovácsolódott.

Itt is eltöltöttünk egy pihenőnapot, mert – mint utóbb kiderült – az egész expedíció legnehezebb szakasza várt ránk, ami azt jelentette, hogy bizonyos dolgokat – némi ételt és feljebb haszontalan felszerelést – hátrahagyva, kizárólag hátizsákkal visszük tovább terheinket, és hágóvas lesz a lábunkon. Ez utóbbi már a hármas tábor felé is így volt. Ez stabilabb ugyan, de egyúttal a kisebb tapadási felület okán más jellegű haladást biztosít a hótalpakhoz képest is. A négyes táborba vezető út gyakorlatilag igen meredek – különösen a 40 kilós hátizsákkal a hátunkon -, valamint a fele olyan vékony hegygerincen át vezet, amelynél folyamatos a zuhanásveszély. A terv az volt, hogy amint felérünk, a rákövetkező napon már támadjuk is a csúcsot, mert bizony nem akarunk úgy járni, mint pont az én tavalyi expedícióm, mert egy gyorsan érkező vihar sajnos csapdába is ejthet bennünket.

A Delta Force is megjelent

Megtudtuk azt, hogy velünk együtt, a hármas táborból azonos időzítéssel mászik az amerikai hadsereg Delta Force egységének egy 6 fős csoportja is. A Denalit megmászni olyan nehéz, hogy ide járnak mászási gyakorlatra ezek a fiúk is, valamint az amerikai tengerészet Seal 6 tagjai is, de velük ezúttal nem találkoztunk.

A DELTA FORCE

dforce_1.png

1977-ben létrehozott amerikai antiterrorista katonai csoport. A tengrészeti "vátloztata" a Navy Seals Team Six (ez utóbbi csoport likvidálta Osama Bin ladent). A Delta Force tagjainak kiválasztási folyamata úgy mentális, mint fizikai szempontból több mint rendkívül alapos. A Denali-n jelenlévő tagok nevüket nem árulhatták el, egymást is csak beceneveken szólították. Annyit viszont megtudtam tőlük, hogy a kiképzésük és kiválogatásuk a filmekből megismert keménységgel jellemezhető. A szakasz tagjai egyéb iránt nem viselnek egyenruháikon sem nevet, sem egység-megjelölést, számukra az arcszőrzet is engedélyezett annak érdekében, hogy a bevetéseik alkalmával bárhol elvegyülhessenek és a civil életben is a lehető legkevésbé tűnjenek élére vasalt katonának személyazonosságuk védelme érdekében. Közös képek készítésétől is elzárkóztak. Egyéb iránt közvetlen, barátságos fiúk voltak mindenkivel a hegyen.

Másnap igen korán el kellett indulnunk, azért, hogy az 5200 méteres 4-es táborba történő megérkezés után a sátrak alapjának kiásása, és a sátrak felverése után legyen elég időnk a pihenésre, majd a következő napon az első csúcstámadási kísérletre.

Késés egy hihetetlen okból

Viszont az élet ezt másképp hozta. Olyan történt, amit még soha nem láttam. A reggeli indulás 2 órát csúszott… mert a hegyi vezetők nem készültek el. Majd az úton felfelé tartottunk egy indokolatlanul hosszú, 70 perces szünetet. Ez már 3 óra késedelmet jelentett egy olyan hegyen, amelyen minden nap számít és ahol volt mát így is 4 nap késedelmünk elindulás előtt rossz idő miatt. Az igen megterhelő mászás alkalmával pedig Duane le is zuhant 20 métert a hegygerincen, de szerencsére a kötélcsapat előtte és mögötte haladó tagja megmentette. Ezért is haladunk 3 és 4 fős kötélcsapatokban. Ezzel is vesztettünk sajnos további fél órát, de nyertünk egy életet. Ebben a mentésben nem kellett részt vennem. Peter és Scott megoldották, a kötélen ez az ő feladatuk volt.

Mindezek után a 17 órai érkezés helyett 20:30-ra érkeztünk meg az 5200 méteres 4-es táborba. Ez az érkezés kizárta a másnapi csúcstámadást, mert 2 órán át tartott az addigra már csontig hatoló -20°C-os hidegben a sátrak felállítása és a beköltözés, és nem jutott volna elég idő alvásra. Holott az időjárás előrejelzés alapján csúcstámadásra alkalmas időjárás ablak volt várható a következő napon. De mi másnap reggel csak végig nézhettük azt, ahogy az időben megérkezők felmásznak a hegyre, majd 12-13 óra múltán vissza is érkeznek a csúcsról. Négyen kevés alvással is vállaltuk volna a csúcstámadást ezen a napon, de nem volt hegyi vezető, aki velünk akart jönni. Előző nap megérkezhettünk volna délután megfelelő időben, amikor még sütött a nap és 1 óra alatt felállíthattuk volna a tábort, mert melegben egy ilyen hamar történt eddig a korábbi táborokban. Ezen a hegyen egy elszalasztott csúcstámadás nagy luxus.

Mi csúcstámadás helyett hófalakat építettünk sátraink védelmében, mert az időjárás előrejelzés szerint a következő napon 60-80 km/h erejű széllökésekre kell számítani. 3-4 óra munka eredményeként a hófalak elkészültek. Mivel a Delta Force is ezen a napon érte el az 5200 méteren fekvő 4-es tábort, tudtuk, hogy az első adandó alkalommal közösen mászunk velük a csúcs felé.

A váratlan fordulat

A legnagyobb megdöbbenésünkre megjött egy olyan időjárás prognózis, amely szerint mégis mászhatunk a következő napon. Valóban ennyire gyorsan változik az időjárás errefelé, így ez igazán nem is lepett meg senkit. Tehát elérkezett az első csúcstámadás napja számunkra is. Ez a művelet igen szabályozott, mert nagy az életveszély a fáradságból bekövetkező zuhanások és az időjárás-változás hatására bekövetkező akár -30°C-os hideg hatására fellépő végtag-elfagyások lehetősége miatt.

Helyi idő szerint (10 órával jártunk korábban a magyar időzónához képest) reggel 9:30-kor megindultunk a csúcs felé. A Delta Force egysége fél órával előttünk indult, valamint még úgy 30 hegymászó fért be elénk, természetesen mindenki 3 és 4 fős kötélcsapatokban mászott. Először az „Autobahn” nevű meredek hegyoldalt kellett teljesíteni, majd következett a „Zebra sziklák” nevű szakasz.

autob2018.pngAutobahn

A zebra szikláknál már 5500 méteren jártunk, amikor  nagyon erős, 40-50 km/h sebességű szembeszelet kaptunk -25 °C mellett. Ez az előttünk lévő más expedíciókhoz tartozó hegymászók közül fagyási sérülések miatt feladásra kényszerített máris összesen 8 főt. Volt akinek az orra fagyott el, de volt, akinek a kezén az ujjai. Érdekes ez a végtag elfagyás. Odafigyeléssel és megfelelő felkészültséggel megelőzhető, kivédhető. Nekem soha nem volt végtag elfagyásom, amikor az Everesten elindult, azt is vissza tudtam fordítani. Most sem fázott egy pillanatig sem a kezem, sem a lábam. Némi hideget éreztem az arcomon, de azt is védtem megfelelő felszereléssel.

zrocks2018.pngZebra sziklák

Mi persze haladtunk tovább. Összesen 5 és fél óra mászást követően elérkeztünk 5900 méterre, az ú.n. „football field” nevű viszonylag lapos részhez. Ez igen jó részidőnek számít, tekintettel arra, hogy az átlagos expedíciók 7 óra alatt érnek ide. Itt megtartottuk a harmadik pihenőnket. Közöttünk és a csúcs között ugyanis már csupán a „Pig Hill” állt, valamint az azt követő hegygerinc, ami a korábbi, 4-es táborba vezető hegygerinchez képest is keskenyebb, de hatalmas érzés ezen begyalogolni a csúcsra.

Menekül a Delta Force

Nekivágtunk a Pig Hillnek, de ekkor valami megdöbbentő történt. Elértünk 6110 méter körüli magasságra, amikor is a Delta Force tagjai, akik még mindig előttünk voltak 20 perccel, menekülve elindultak lefelé. Először azt gondoltam, hogy már meg is járták a csúcsot, és lefele is iramot mennek – naja, hiszen gyilkos akcióik után is így hagyják el a terepet -, de sajnos más volt ennek az oka.

Olyan erős, 90-100 km/h erejű széllökésekkel találkoztak a csúcs félé vezető hegygerincen, hogy az életveszély okán a hegy azonnali elhagyása mellett döntöttek az életük megóvása érdekében. Csupán 80 méterrel voltunk a csúcs alatt, karnyújtásnyira a célunktól… de hegymászó sors… fel kellett adnunk… Ha a szuperhősök képességeivel megáldott, fejenként több millió dolláros kiképzésen átesett Delta Force hegyi vadászai sem vállalnak egy hegygerincet, ott nekünk, földi halandóknak nincs keresnivalónk. Mindenki levonult a Pig Hill aljában található Football Field-re. Ott egyeztettünk a Delta Force-szal is, akik azonnali műholdas helyzetjelentést kértek, amely szerint a hirtelen feltámadó vihar el fogja érni a pillanatnyi pihenő helyünket is, várható -30-35°C-os hideggel és a 90-100 km/h erejű széllökésekkel.

Tehát elérkezett a „mindenki fusson, ki, merre lát” taktika ideje, amely persze ennél sokkal szervezettebb ereszkedést jelentett, hiszen egymáshoz voltunk kötözve. A vihar elért bennünket, de még időben leértünk, így mindenki biztonságban jutott el a 4-es táborban található sátráig. Másnap megtudtuk, hogy egy olyan napunk maradt, amely talán – tehát csak talán – enyhébb szeleket tartogat a számunkra. Azután pedig jön a hatalmas vihar, ami természetesen extrém hideget is magával hoz majd. Ezt az előttünk álló napot vagy egy újabb csúcstámadásra használjuk fel, vagy a szintén veszélyes ereszkedésre. Ez utóbbi mellett döntöttünk, mert az elvesztegetett napok miatt egyszerűen mindenkinek határidőre haza kellett érnie. Ez prózai ok, de amint azt korábban is említettem, egyikünk sem hivatásos hegymászó - még ha ez a csapat rendkívül felkészült is volt. Van közöttünk rajtam kívül is ügyvéd, valamint cégvezető, tengerész, ingatlan ügynök, tereprendező és ingatlan-fejlesztő is.

Azért nem volt ez rossz

Sokat lehet tanulni a Denalin. Aki először mászik itt, megtanulja, hogy hol vannak a határai. Úgy mentális, mint fizikai értelemben. Nem véletlen, hogy továbbra is csupán 52%-os a siker mutató itt. Aki már másodszor – vagy még többedszerre – mászik itt, tudja, hogy felkészülten ez a Hegy simán mászható, de az időjárás ezt egyik percről a másikra képes megakadályozni, és a csúcs karnyújtásnyi közelségből is elérhetetlenné válik. Emellett azok a szerencsések, akik mindvégig jó időben mászhatnak, még csak elképzelni sem tudják azt, hogy mi, akik viharos időben harcolunk a hegyen az elemekkel, egyáltalán miről is beszélünk. A Delta Force katonáival közösen mászni pedig, kifejezett élmény volt.

Mit tanít még a Denali?

Azt, hogy karnyújtásnyira is dönthet úgy, hogy nem engedi föl a csúcsára akár a legfelkészültebb csapatot sem. Igen, akár akkor is, amikor ilyen közeli a cél. Megtanít arra, hogy ebből a helyzetből is fel kell állni. A Denalin - és az élet más területein is - az út maga van olyan érdekes, mint a cél elérése. Ez az út sok felkészült mászótársat is adott, olyan személyiségjegyekkel, amelyekre nem is számítottam. Emiatt már megérte ez az alapos kísérlet is.

Szeretem ezt a hegyet. Elég időt ad az ereszkedés alkalmával arra, hogy a szépségében gyönyörködjünk, és ez idő alatt megjutalmaz mindennek kapcsán felmerülő boldogság érzéssel is.

Mit tanít még? Azt, hogy a hozzám hasonló felkészültségű hegymászók kisebb csapatokban kell másszanak, a legjobbakkal közösen annak érdekében, hogy az átlagos 52%-nál nagyobb esélyük legyen a csúcstámadáshoz szükséges megfelelő ablakot eltalálniuk. Szerencsés lenne ehhez magyar társakat találnom, de a jelenlegi csapatban is képesek páran ugyanerre a teljesítményre megfelelő előzetes felkészülés mellett. Mert az valóban elgondolkodtató, hogy a csoportunkban csupán Scott a vezető guide, jómagam és Peter tudtunk valóban lépést tartani a Delta Force tagjaival. Ezen ők is meglepődtek.

A Denali gyönyörű, ez a képekből és a videókból kiderül. De kár azért a napért, amikor a hegyi vezetők késedelme okán lemaradtunk az egyetlen időjárás ablakról, ami a rendelkezésünkre állt volna a csúcstámadásra.

Az események feldolgozásának egyik hatékony módja az, ha előre tekintünk, én is ezt teszem. A 7 Summits, avagy a 7 kontinens hegycsúcsai sorozatban számomra a következő állomás az Ausztrália és Óceánia földrészének legmagasabb pontja, a Puncak Jaya, avagy más néven Karstensz piramis. Ennek megmászására reményeim szerint ősszel kerül sor, majd télen következhet az antarktiszi nyár, tehát a Vinson masszívum megmászása a sarkköri hidegben. Az a jó a 7 Summits sorozatban, hogy mindig van mire koncentrálni. A Denalira pedig vissza lehet jönni, senki nem lopta el a hegyet. Vissza is jövök...

zarokep.png

A földi pályánk végén nem az anyagi javaink, hanem az élményeink fognak igazán számítani. Ezt érdemes szem előtt tartani.

 Emilclimbs

Kapcsolódó cikkek:
7 földrész hegycsúcsai, avagy mi az a Seven Summits Expedíció Sorozat?
Mount Denali: az alaszkai csúcshegy
Denali: túléltük, most csak ez számít

A bejegyzés trackback címe:

https://emilclimbs.blog.hu/api/trackback/id/tr6114101493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.