A Reinhold Messner-féle 7 Summits sorozatban az egyetlen még számomra hátralévő kontinens csúcs, az észak-amerikai Denali vegyes érzésekkel a fejemben, egy éven át szinte minden héten foglakoztatott valamilyen szinten. A korábbi években kétszer is megálljt parancsolt a számomra a hegy, egyértelmű volt, hogy a siker legnagyobb esélye érdekében jelentősen kell változtatnom a mászási stratégián, ami komoly tervezést is igényel, mert semmiképp nem tartozom azon szerencsés emberek közé, akik első próbálkozásra csak úgy simán, egy szervezett csoportban, egy napsütéses csúcstámadási napon felsétálnak erre a veszélyes hegycsúcsra azon a hegyen, amelyen extra jól felkészült, profi hegymászók is többen lelték már halálukat.

A TERV

A 2017. évi - első - kísérletem alkalmával olyan voltam, mint bárki aki először jár Denalin: nem tudhattam, mit követel a hegy, mitől másabb a gleccseren történő haladás, mint bármely másik hegy a 7 Summits sorozatban, különösen a saját magunk által szállítandó hatalmas terhek miatt. Aztán jött is egy hatalmas vihar a legfelső táborban, majd lefelé is életveszélyes helyzetbe kerültünk, aminek helikopteres mentés lett a vége.

Vihar, ami visszafordulásra kényszerített

Cikk: az első Denali mászásomról (2017)

2018-ban a második próbálkozás alkalmával már megfordult a fejemben az, hogy egy egyénileg tervezett expedíción vágjak neki a hegynek, amelyben 2-3 fő vesz csak részt, ami jobb ötlet lett volna, mint az, ahogy végül is elindult az egész. Amit viszont ez a kísérlet is megerősített: a Denalin kudarcot nem szenved az ember, hanem tanul, sokat és egyre jobb hegymászóvá válik, amíg olyan tudás birtokába jut, hogy akár egyedül is meg tudja mászni ezt a hegyet. Végül tehát mégis engedtem a csábításnak, és más hegyeken megismert külföldi hegymászó barátaimmal közösen és idegenekkel vegyesen, ismét egy nagy létszámú expedíció tagjaként törtem a csúcsra. A csapat erős volt, más okból maradtunk le az előttünk álló egyetlen alkalmas csúcstámadási napról, és egy kevésbé alkalmas napon a csúcs közeléből kellett lemenekülnünk. Mindkét évben a saját tempómhoz viszonyítva későn értük el a legfelsőbb tábort (5200 m), így nem maradt elég tartalék nap a sikeres csúcstámadásra és az esetleges újabb csúcstámadási próbálkozásokra.

A 2. próbálkozásomról szóló cikk (2018)

Idén valami új kellett. A cél az volt, hogy mielőbb elérjem a legfelsőbb tábort és ha kell, vihar esetén is 6 napra elegendő élelmünk és ellátmányunk legyen, mert akár ennyi időre is fogságba kerülhetünk ezen a hegyen. Az északi sarkkör mintegy 300 km távolságra fekszik, ezért valóban bármilyen borzalmas időjárás is előfordulhat ezen a hegyen. A céloknak megfelelően kétfős expedíciót terveztem. A 3-4 főnél nagyobb létszám már magában hordozza a "valaki nem bírja a tempót" jelenség jelentős esélyét.

A terv része volt továbbá, hogy nem ingázunk föl-le a nagyobb expedíciók mintájára, hanem egyszerre viszünk 50 kilót táborról táborra, majd a rá következő napon mindig pihenni fogunk. Az ingázás az akklimatizációt is szolgálja, illetve azt, hogy ne kelljen fejenként 50 kg felszerelést és élelmet egyszerre vinni, amíg csak nem muszáj. Az ingázók  két aktuális tábor közötti út feléig felviszik a terhek felét, és így könnyebb terhekkel másznak tovább. Hátránya ennek a megoldásnak, hogy vissza kell menni a következő táborból a félúton elraktározott felszerelésért, ami értékes napokat vesz el a csúcstámadástól. A korábbi két évben én is így tettem, amiért mást sem éreztem, hogy pazaroljuk az időnket. Tehát idén a terv az volt, hogy 50 kilóval (25 a hátizsákban, 25 szánon) uccu neki, 5 nap alatt elérjük a 4300 méteres utolsó előtti tábort, majd szán nélkül fejenként 40 kilóval a zsákban 6-7 nap expedíciós időtartam alatt felérünk a legfelső táborba (5200 m).

Mivel a gleccseren haladás veszélyes ketten leszünk összekötve mászókötéllel, és ha valamelyikünk beleesik egy gleccserszakadékba/hasadékba, majd a megfelelő eszközökkel kihúzzuk egymást. A kelleténél nagyobb izgalmak megelőzése érdekében már most jelzem, hogy idén nem történt ilyen.

A terv része volt az is, hogy mivel végre nem 10 ember élelmezését kell megoldanunk, csupán a saját magunkét, mi magunk választhatjuk meg azt, hogy mit, mennyit és mikor eszünk, nem pedig egy hegyi vezető dönti el azt, hogy a csoport minden tagja mit fogyaszt étkezésekor. Az így választott ételt sokszor nem ettem meg, mert épp nem olyan ízre vágytam. Ez a magaslat egyik velejárója, az étvágy csökken és a gyomrunk sem fogad be mindent. Ez pedig rombolja a hangulatot és persze az alultápláltság esélyét is növeli. Ettől, hogy tehát saját választás szerint ehetünk, a magam részéről komoly pozitív hangulati változást reméltem.

A MÁSZÓTÁRS

Erre a feladatra alkalmas, magashegyi expedíciózásban tapasztalt hegymászóra volt szükségem társként. Ács Zoli barátom nem ért rá, de nagy bizalommal ajánlotta Koncz Ákost, aki szintén kellő tapasztalattal rendelkezik. Ákos nevének hallatán megörültem, de azért még tettem egy kísérletet arra, hogy akkor hármasban másszunk, mert ha a három nyolcezres hegyet megmászó és a Denalit is ismerő magyar mászik együtt, az még jobb eséllyel jelent sikert. Ráadásul hárman azért még nagyobb biztonságban lennénk. De a végén maradtunk ketten, Zoli sajnos véglegesen kiesett.

ELINDULT AZ EXPEDÍCIÓ

Minden megcélzott hegy kapcsán szeretek kulturális, földrajzi és környezeti beszámolóval is jelentkezni, idén ez azért maradt ki, mert a korábbiakban e téren alapos voltam. Erről a cikk itt olvasható: Mount Denali: az alaszkai csúcshegy

Az expedíció alatt tudatosan, tervezetten tettünk mindent.

2019. június 4-én érkeztünk meg Anchorage-ba. Intenzív ételvásárlásba fogtunk, ami eredményesen zárult.

Június 5-én egy helyi személyszállító cég segítségével bő két óra alatt átjutottunk Talkeetnába. Itt bejelentkeztünk annál a légitársaságnál, amelyik a gleccser jegére fog szállítani bennünket a teljes felszereléssel együtt. Ezután elfoglaltuk a szállásunkat. Később a helyi Ranger központban megkaptuk a nemzeti park belépőinket és a mászási engedélyünket. Ez utóbbit egyéb iránt minimum 60 nappal a tervezett mászás előtt meg kell igényelni online, egyébként nincs engedély. Itt még részt vettünk egy tájékoztatón, amely alkalmával ismét megtudhattuk, hogy bizony ez egy veszélyes, halálos hegy, és a szabály továbbra is az, hogy nem hagyható fent semmi a hegyen, tehát ami felmegy, annak le is kell jönnie velünk, ide értve a hulladékot. Minden nemű szilárd emberi hulladékot is...

igen, ez "arra" való és le is kell hozni a hegyről

A légitársaság ekkor jelezte, hogy másnap reggel mi vagyunk az elsők a szállítási sorban, tehát ha az idő engedi, akkor reggel 8-9 körül elsőként repülhetünk, majd landolhatunk a gleccseren.

Június 6-án reggel szétválogattuk a civil felszerelésünket az expedícióstól. Az előbbit a légitársaság vállalta, hogy tárolja a visszatérésünkig (avagy halálunk esetén a hazajuttatását is). 9 órakor megérkeztek értünk egy furgonnal, majd kiszállítottak a reptérre, ami egy belső kisebb repülőtér Talkeetna határában. Ezt a repteret a korábbi évekből már jól ismertem.

Megkaptuk a felszállási engedélyt, majd megérkeztünk 1 órával később az alaptáborba, amely 2200 méter körüli magasságon található. Itt bevártuk azt a két lengyel fiatalt, akikkel még Talkeetnában találkoztunk. Ők tapasztalatlanok voltak a Denali körülményei kapcsán, mint pedig két táboron át szerencsésnek tartottuk azt, hogy ha kettő helyett inkább négyen vagyunk összekötve mászás és haladás közben, mert a legnagyobb gleccserbe zuhanásokra a gleccser alsóbb szakaszain van esély. Ők ketten valóban tapasztalatlanok voltak, de így mindenkinek jobb volt.

Június 7 (1 napja a hegyen)
Hajnal 4 körül elindultunk az 1-es táborba. A jég végre olyan kemény volt, mint még korábban soha. Ez azért fontos, mert egyrészt az itteni hatalmas gleccserszakadékok feletti hóhidak általában stabilan fagyottak ebben a korai napszakban, másrészt pedig azért, mert a kisebb súrlódás miatt gyorsabban lehet haladni a mögénk kötött 25 kilós szánokkal (amelyek inkább hosszúkás bobnak felelnek meg). Ennek megfelelően gyorsak is voltunk, 5 óra 20 perc alatt teljesítettük a távot. Az út érdekessége, hogy először 150 métert szintben lefele kell haladni, majd utána fölfelé, így az 1-es tábor csupán 2280 méteren fekszik.

Június 8 (2 napja a hegyen)
Ez volt az első komolyabb kihívást jelentő mászási nap. Nekivágtunk a 2-es tábornak, amely 3360 méteren fekszik. Ez közel 11 méter szintemelkedés jelentett továbbra is a veszélyes alsó gleccser szakaszon. Induláskor összetalálkoztam az egyik hegyi vezetővel, akivel a 2017-es expedícióban másztam, és közösen mentettük ki a bajba jutott társunkat. Jeremiah nagyon örült nekem és elismerően tekintett ránk a mozgatott terhek mennyisége láttán. Ezt a szakaszt 9 óra 10 perc alatt teljesítettük, ami kiváló időnek számít. Különös tekintettel arra, hogy a két lengyel barátunk ekkor még továbbra is közös kötélen mászott velünk, másrészt itt még jobban megéreztük a fejenként 50 kilós terhet, de azt is, hogy ha megfelelően osztjuk be az erőnket, akkor ez is jól mozgatható.

Június 9 (3 napja a hegyen)
Ma megjutalmaztuk magunkat egy pihenő nappal. Pizzát ettünk, és sokat ittunk a tiszta hóból olvasztott vízből készített teából és elektrolitokat is tartalmazó italokból.

Június 10 (4 napja a hegyen)
Folytattuk a mászást a következő táborba. A két lengyelünk már nem bírta ezt a tempót, és további fél nap pihenés mellett döntött a felszerelésük részbeni előre hordásával. A döntésük helyes volt különös tekintettel a következő szakasz első felének komoly meredekségére (Motorcycle Hill) és a Windy corner nevű későbbi szakasz kőomlás veszélyeire, amely hírhedt szakasz szintén követelt már emberi életet.

A két tábor közötti szakasz 9 óra 15 perc alatt teljesítettük. A jó hír, hogy innentől már sziklán fekszik a tábor és az út további részének döntő többsége is. Tehát a gleccser szakadékokba zuhanás esélye csökken (mert azért akad még itt gleccser), a helyébe fő veszélyként a hagyományos szakadékokba zuhanás lépett. Szóval továbbra is egymáshoz rögzített kötéllel mászunk majd.

Azzal, hogy folyamatosan, a már említett ingázás nélkül másztunk, eddigre már legalább 6 napot takarítottunk meg a nagyobb expedíciók általános haladási sebességéhez képest.

Ebben a táborban erősen összehaverkodtunk két egyénileg szervezett csapattal. Volt itt egy alaszkai 3 fős csapat, akik túrasível közlekedtek. Mi hótalpakat választottuk ezúttal is. A sível közlekedés nagy könnyebbség ingázás közben, mert töredék idő alatt lehetséges lefelé haladni. Ez akkor nagy időnyereség, amikor valaki a felszerelés részbeni előrehordása mellett dönt. Illetve, amikor végleg elhagyja a hegyet, szintén sok órát takaríthat meg az alaptáborba ereszkedés alkalmával. Továbbá 4 norvég sráccal is találkoztunk. A norvégokat mindig csodáltam itt, mert mindig sível mentek és akkor is csúcsot értek, amikor a nehéz időjárási körülmények miatt az amerikai csapatok el sem mertek indulni. Na ezek a srácok pont ilyen elszántnak tűntek.

Rajtuk kívül a szokásos nagy létszámú szervezett és hegyi vezetővel rendelkező csoportok mellett feltűnően sok japán és francia egység volt jelen a táborban.

Június 11 (5 napja a hegyen)
Ez a nap a pihenésé volt a hármas táborban 4300 méteren. A következő nap szánokat hátra kell hagynunk, mert az előttünk álló sziklás szakaszon nem jelentenek segítséget majd. Az élelmünk egy részét elraktározzuk egy ideiglenes depóba. Ehhez 1 méter mély gödröt ástunk és gondosan be is temettünk azt, megfelelő megjelöléssel. Amire ebbe a táborba érkeztünk már mindenki tudta a hegyen, hogy a két magyar komoly tömeggel mászik és ennek csodájára is jártak. Sokan csak akkor hitték ezt el, amikor látták, hogy valóban így érkeztünk meg előző nap. Ebben a táborban találkoztam egy általam nagyra becsült másik amerikai hegyi vezetővel, Dave-vel, aki a teljesítményünk elismeréseként felajánlotta, hogy bármiben segít, amire szükségünk van, tudott arról, hogy a 7 Summits sorozatom ezúttal befejeződhet, és egyúttal szintén ámult a teljesítményünk láttán.

Június 12 (6 napja a hegyen)
A szánok nélkül is sok terhet kellett magunkkal vinni. A hátizsákokat fejenként 40 kiló felszereléssel, élelemmel és gázpalackokkal töltöttük meg. 8 óra mászást követően még csak a mára tervezett szakasz kétharmadát tudtuk teljesíteni, ezért úgy döntöttünk, hogy 4990 méter környékén töltjük az éjszakát egy általuk kialakított ideiglenes táborban a táborba vezető vékony hegygerinc egy nem annyira vékony részén (Washburn's Tumb). Komoly feladatot jelentett fejenként 40 kilóval ilyen meredek terepen mászni.

Június 13 (7 napja a hegyen)
Reggel összecsomagoltuk a táborunkat, majd további 3 óra mászást követően megérkeztünk a 4-es táborba (5210 m). A gyors tábor állítást követően hidratálás, evés, majd evés, evés és alvás volt a program. Az időjárás-előrejelzés minden forrásból ideális, napos következő 24 órát ígért, ami ideálisnak ígérkezett a csúcstámadáshoz.

Június 14 (8 napja a hegyen)
7 órakor már ébren voltunk azért, hogy egy tartalmasat reggelizhessünk. De azt tapasztalatuk Ákossal, hogy hiába bírjuk jól a magaslatot és jól alkalmazkodik ehhez a testünk, ami nem meglepő, hiszen mindketten jártunk már 8000 méter fölött, az étvágyunk visszaesett, így mégsem tudtunk annyit enni, amennyi szükséges lett volna.

8:45-kor elindultunk a csúcs felé. Érdekesség volt, hogy amíg a korábbi napokban tömegesen támadták a csúcsot az expedíciók, ezen a napon egy másik hatezres hegyen már előzetesen akklimatizálódott francia párossal indultunk közel azonos időben, és alig volt ember a csúcs felé tartó szakaszon.A franciák ennek megfelelően igen gyorsan a haladtak.

Megfontoltan, de biztosan haladtunk. Én már ismertem az elmúlt évből azt, hogy a biztonságunk érdekében hol szabad hosszabban pihenni, és rövidebb pihenőket hol tarthatunk. A hegyen az ajánlott csúcstámadási szintidő 8 óra felfelé és 4 óra lefelé. Ennek megfelelően jól haladtunk. És ismét jó érzés fogott el amiatt, hogy üres minden útvonal, egyedül vagyunk a csúcs felé vezető szakaszon.

7 óra mászást követően elértük a csúcsot. Gyönyörű, tökéletes volt az idő. Végre alaposan körülnézhettem Észak-Amerika csúcsáról, láthattam Alaszka igen távoli pontjait is. A látvány ezeken a hegyen mindig lenyűgöző. A csúcson 6194 méter magasan a tengerszinti oxigén jelenlétének csupán fele áll rendelkezésre. Ebből a hátrányból fölfelé még bőven érzékeltünk, de lefelé már szinte semmit.

ÉRTÉKELÉS
A Stratégiánk jól működött, gyakorlatilag a 9. napon pihentünk és a 10 napon már - 16 óra ereszkedés után - az alaptáborban voltunk. Így lehet egy 21 napos ajánlott időtartamú expedíciót 10 nap alatt lezárni 8 nap után tartott sikeres csúcstámadással ezen a veszélyes hegyen. A sikerhez a jó stratégán túl adott volt a kiváló mászótárs, a tökéletes felkészülés (bizony ehhez edzeni kell), és kivételesen még a megfelelő időjárás is, aminek eredményeképp a sok ételt, amit viharos napokra vittünk magunkkal, vihettük vissza. Ezt helyi rászoruló családok megsegítésére ajánlottuk föl. Egyéb iránt hihetetlenül jól hatott a hangulatra, hogy magunk állíthattuk össze az étkezésüket, ami apróságnak tűnik, de nagyon fontos. Nem utolsó sorban e kihívás sorozat teljesítésével minden földrészen, még az Antarktiszon is járhattam, ami a sors igen nagy ajándéka.

LEZÁRÁS... (AVAGY MÉGSEM?)
Ezzel sikerült teljesítenem a 7 Summits Sorozat Messner-féle változatát. Ami a Bass-féle listától egy állomásban tér el. E kettő különbségéről itt található információ: Cikk a 7 Summits-ról

A sorozatban általam teljesített kontinens csúcsok:
1. Kilimandzsáró, Afrika (5895m) 2. Mount Everest, Ázsia (8848m), 3. Elbrusz, Európa (5642m) 4. Aconcagua, Dél-Amerika (6962m), 5. Carstensz/Puncak Jaya, Ausztrália és Óceánia (4884m), 6. Vinson, Antarktika (4892m) és Denali/McKinley, Észak-Amerika (6194m)

Az eddig információk alapján a "messneri" változatot hozzávetőlegesen 330 ember teljesítette eddig, a Bass-féle sorozatot kevesebb, mint 200 mászó választotta és fejezte be. Az általam most lezárt sorozat különlegessége, hogy 7 Summits sorozatot az Everest nehezebb, északi oldalának teljesítésével kevesebb, mint 50 ember tudta sikerrel zárni. Megtisztelő, hogy mi magyarok ebbe a szűkebb, elit körbe is bejuthattunk.

Kedves ismerősöm, Németh Alexandra déli oldali Everest mászásával befejezett 7 Summits sorozatát követően az így elért sikeremmel immár ketten vagyunk, akik a magyarok jó hírét vihetik a világba ebben a műfajban. Remélem hamarosan még többen leszünk!

KÖSZÖNET
Mindenkinek köszönöm, aki a Summits sorozatom alatt írásaimon és bejegyzéseimen keresztül velem utazott és nekem szorított vagy bármilyen módon a segítségemre volt. Remélem élveztétek a sok hegy közös megmászását. Várlak benneteket az előadásaimon, újabban a Dumaszínházban is. Ígérem, hogy kalandoknak folytatása következik, pár hegyre felvisszük még együtt a magyar zászlót.

A Denali 2019 expedíció kapcsán a sátorért pedig köszönet Kollár Lajosnak, aki a legendás Erőss Zsolt nevével is fémjelzett "Magyarok a világ nyolcezresein" elnevezésű korábbi sorozat expedíció vezetője volt, és ezt az egyedi építésű sátrat rendelkezésünkre bocsátotta egy újabb magyar siker érdekében.

Hajrá magyarok!

Emilclimbs
Dr. Neszmélyi Emil
Mert a legvégén csak az élményeink számítanak majd

Linkek
Denali: túléltük, most csak ez számít
Denali Expedíció 2018: videókkal, zuhanással és Delta Force élményekkel
Zuhanás a Denalin 5100 méteren, és ami mögötte van (videó!)
7 földrész hegycsúcsai, avagy mi az a Seven Summits Expedíció Sorozat?
Mount Denali: az alaszkai csúcshegy