A világ tetején Aconcagua módra

2018. január 04. 01:06 - Emilclimbs

Ahol egy apa búcsúzott halott fiától

Az Aconcagua, a Hét Földrész Hegycsúcsai Sorozat dél-amerikai csúcsának megmászása közben korábban már a hegy az alaptáborából egy bejegyzéssel jelentkeztem (Az alaptáborból jelentkezem bejegyzés). Az akklimatizáció befejezését követően megindultunk a hegy csúcsa felé. Ezúttal erről fogok mesélni, történt ismét igen sok érdekesség és egy megdöbbentő esemény is a hegy csúcsán.

MI TÖRTÉNT AZ ALAPTÁBOR FÖLÖTT?
(Alaptábor: 4350 m, oxigénszint kb 58% a tengerszinti mennyiséghez képest [*avagy tmk])

A szép idő miatt egy problémamentes csúcstámadási időszakra számítottunk. Reméltem, hogy ennek okán egy rövid kis cikkel emlékezhetek meg minderről, de az élet nagy rendező. Ami fölfelé még szokásosnak volt mondható, az a csúcson és az ereszkedés közben bizony egyedi, szokatlan és felejthetetlen eseményekkel egészült ki. Egyebek mellett egy apa a halott fiától búcsúzott el a csúcson, amelynek módja mindannyiunkban megrázó és felejthetetlen emlékként él tovább.

ÚT ISMÉT AZ 1-ES TÁBORBA
(Cél: 5000 m, oxigénszint kb. 53% tmk)

Mikulás napján, december 6-án indultunk a csúcs felé tartó több napon át tartó mászásra. Az időjárás kegyes volt hozzánk, néhány erősebb széllökés kivételével nem történt e téren említésre méltó dolog. Ebben a táborban az akklimatizálódás alkalmával már jártunk. Ekkor fel is hoztunk pár további terhet.
Látható volt a különbség az amatőr mászók és a felkészültek között más expedíciós csoportokban is. Míg mi nem használtunk teherhordót, hanem a szükséges 20-25 kilós hátizsákunkat magunk cipeltük, addig az amatőrök kivétel nélkül mindannyian béreltek teherhordókat. Így a teherhordókat bérlő mászóknak 8-10 kilónyi terhet kellett csupán cipelniük.

Teherhordók

Ezen a földrészen ők átlagos kinézetű hegymászók, akik között már van vizsgázott hegyi vezető is. Kilogrammonként kérnek pénzt a mászóktól átvállalt terhekért. A magaslathoz edzettek, sokan beszélnek közöttük angolul is. Mind jókedvűek, bár ez Argentínában általános megfigyelésem volt az emberek hangulatáról. Ahhoz, hogy valaki hegyi vezető lehessen 2-3 éven át teherhordóként kell tapasztalatot szerezzen. Persze sokan nem lépnek tovább erről a szintről. Nem csupán képességeikben rejlik ennek oka, hanem sokan a hegyi vezetőkre nehezedő felelősséget nem tudják vagy nem akarják vállalni.

Ez tehát csupán egy észrevétel volt a részemről, mert vallom, hogy mindenki maga dönti el a hegyeken, hogy milyen terhet vállal cipelni. Számomra az igazi élmény része, hogy teljes teherrel mászom, de ezzel nem kívánom mások teljesítményét leminősíteni. Magam számára szerzem az élményt, és nem másokhoz képest értékelem ezeket a tapasztalatokat. Sok amatőr mászó így is komoly szenvedések árán jutott feljebb táborról táborra.

Az 1-es táborba szűk 3 és fél óra alatt értünk föl. A sátrak felállítását követően kiadós vacsora várt ránk, majd egy alapos alvás. Érezhető volt, hogy már jártunk itt, jelenleg jobb akklimatizáltsággal rendelkeztünk, könnyebben jutottunk oxigénhez.

ÚT A 2-ES TÁBORBA
(Cél: 5500 m, oxigénszint kb. 50% tmk)

Másnap, december 7-én kényelmes és kései ébredést követően 11 órakor indultunk tovább. A reggelink is kiadós volt. Sok ételt hoztunk magunkkal. 4 órán át másztunk egyre nehezedő útvonalon. Kifejezetten nehéz szakaszt teljesítettünk, közben egyre alacsonyabb volt az oxigén jelenlét a levegőben a tengerszinten megszokotthoz képest. Ez a tábor már az Everest alaptáborának magasságában volt található. Hasonlóan is éreztem magam, mint annak idején a tibeti Everest-alaptáborban. A terv az volt, hogy itt további egy napot töltünk egyrészt pihenési céllal, másrészt az időjárás előrejelzés a következő napra erős vihart mondott, amelyben nem szerencsés mászni.
Az időjárási prognózis pontos volt, egy teljes napon át a sátraink fogságába kényszerültünk a kíméletlen idő miatt. Ez kiváló alkalmat adott alapos beszélgetésekre, egyéb iránt Lucas, a hegyi vezető kiváló tájékozottságú és olvasottságú ember, így sok témát tudtunk úgy ütköztetni, hogy arról földrészeket átívelő vélemények hangozhattak el, tehát megtudhattuk mit gondolnak ezekről a németek, osztrákok és az argentin emberek is.

ÚT A 3-AS TÁBORBA
(Cél: 6000 m, oxigén szint: kb. 47% tmk)

Az egynapos pihenő jót tett mindenkinek. Annyit sikerlüt a csoport tagjainak ennie, hogy a 25 kilós zsákom már csak 21 kilót nyomott, fogyott az élelmiszer-teher a hátamról. Persze Lucas és a teherhordók terhei is csökkentek emiatt. 5 óra alatt másztunk föl ebbe a táborba. Itt már több expedícióval találkozhattunk, mert az északi oldali mászók is itt készülnek a csúcstámadásra. Igen sokan úgy döntöttek itt más csoportokból, hogy nem másznak följebb, nem vállalják az ezzel járó terhelést.
A terv a táborverést követően az volt, hogy hajnalban indulunk a csúcsra december 10-én. A csúcsig vezető út várhatóan 8 órán át fog tartani. A csúcstámadáshoz már csak a legszükségesebb eszközöket, ételt és vizet viszünk majd magunkkal. Ez 8-10 kilós hátizsákot fog jelenteni.

A CSÚCSTÁMADÁS NAPJA

Reggel 4:30-kor ébredtünk, majd pontban 6 órakor elindultunk az eddigi leghosszabb napunkra. Az út első szakasza hasonlított a korábbiakra. Különlegesség volt, hogy láthattuk a hegy árnyékát, amit a felkelő Nap festett a tájra. Majd elérkeztünk a hóhatárhoz, ahol felkerültek a hágóvasak a bakancsokra. Innen a cél a 6600 méteren Barlangnak elnevezett találkozási pont volt. Itt minden negyedik hegymászó vissza is fordult, az eddigi erőfeszítések okán veszélyesen kimerültek, továbbhaladásuk esetén kétséges lett volna a lejutásuk.

30 perc pihenő után folytattuk a mászást a Barlangból. Ilyenkor már gyakrabban engedélyeztünk megunknak pihenőt is, mint korábban. Átlagosan 15 percenként egy pár perces megszakításra szükség volt a szénhidrátraktárak feltöltődése érdekében. Ekkor már Lucas társaságában ketten másztunk. Az egyik német mászó a csoportból visszafordult, a másik német mászó az időközben hozzánk csatlakozó Alejandro nevű hegyi vezető kíséretében egy órával mögöttünk tartott, nagyon elfáradt, de ő sem adta föl. További 4-5 csoporttal találkoztunk, akik 5 percenként tartottak pihenőt. Tőlük átlagosan óránként adta föl valaki és fordult vissza. Bizony ezúttal is sokan nem készültek föl megfelelően erre az extrém terhelésre.

A HEGYCSÚCS
(6961 m, oxigén szint kb. 40% tmk)

Az utolsó hosszabb, igen meredek szakaszon már bukósisakot kellett viselni a várható - főként a mászók által gerjesztett - sziklaomlás okán. A sisakok szükségességét igazolta a valós veszély, amikor az én fejem is megsérülhetett volna egy ilyen alkalommal, de a szikladarabbal a sisak ütközött, nem a fejem. A rajta található sérülés innentől még értékesebbé teszi számomra ezt a felszerelési tárgyat. Roppant nehéz volt mászni ilyen ritka levegő mellett, sok kalória égett el, de sikerült felérni 6961 méterre. Ehhez 8 óra 20 percre volt szükségünk a 3-as táborból, így 2017. december 10-én 14 óra 20 perckor léptünk Amerika tetejére.

A csúcson pedig sok csoda várt. A tengerszintihez képest 40%-os oxigén jelenlét önmagában hihetetlenül nagy terhelést jelentett az emberi szervezetre itt a világ Ázsián kívüli legmagasabb pontján. Mégis közel egy órán át a csúcson tudtunk maradni. Körülnézhettem Dél-Amerika csúcsáról - ami az egész amerikai földrész legmagasabb pontja is egyben - megtapasztalhattam az elmúlt 5 év legjobb decemberi időjárását a csúcson (+5°C a megszokott -5 és - 30 közötti értékhez képest, minimális szél mellett), és felejthetetlen emberi sorsokat ismerhettem meg.

E sorsok közül a legemlékezetesebbet megosztom, mert ehhez foghatót még nem tapasztaltam, titkon remélem, hogy nem is fogok többet.

Az apa, aki a csúcson búcsúzott halott fiától

A csúcson találkoztam ismét azzal az amerikai apával, akinek történetét soha nem felejtem el. Nevezzük őt Andrew-nak. Andrew a legifjabb gyermekével, a 24 éves Thomas-szal közösen mászott, mert küldetésük volt. A mászás közben több alkalommal összefutottam velük. Thomas minden alkalommal nagy gondossággal követte figyelemmel a láthatóan rendkívül motivált és ugyanennyire kimerült édesapja mozdulatait, aki ekkor 62 éves volt, és láthatóan nem volt a legjobb sportolói formában. Andrew-nak életében 7 gyermeke született. Egyik fiának Paulnak az álma volt, hogy fölmásszon az Aconcagua csúcsára. Paul családot alapított, és ezért az Aconcagua megmászásának terve mindig egy évvel hátrébb került céljai sorában. Idén januárban mégis véglegesen elhatározta, hogy decemberben végre szabaddá teszi magát és feljut a világ Ázsián (avagy a Himaláján - ld. a bevezető cikket) kívüli legmagasabb pontjára. Paul idén augusztusban váratlanul autóbalesetben meghalt. Feleségét és egy 4 éves kisfiút hagyott maga után.
Ekkor határozta el édesapja, Andrew, hogy megmássza helyette ezt a hatalmas hegyet és itt búcsúzik el véglegesen elvesztett fiától. Andrew felkészültsége és életkora vonatkozásában emberfelettit hajtott végre, amikor felért a csúcsra. Itt hagyott pár képet, tárgyat és egy üzenetet is halott fia emlékére, továbbá fia hamvaiból is egy keveset, így a fia is feljutott a csúcsra. Mi kemény extrém sportolók vagyunk, én az Everest csúcsán is jártam, de… én sem tudtam visszatartani a könnyeimet, ahogy senki más, aki végig nézte az apa búcsúját a fiától, amivel láthatóan végleg el is tudta engedni őt. A búcsút követően már láthatóan megkönnyebbülten vágott neki az ereszkedésnek, ami szintén nem ment gyorsan a számára.

A KALANDOK EKKOR MÉG NEM ÉRTEK VÉGET

Ereszkedés közben el kellett engednem Andrew történetét, mert engem is várnak odahaza és ebben a magasságban minden lépésre oda kell figyelni a balesetek elkerülése érdekében. Szépen haladtunk lefelé, ám 6400 métertől kezdődően lefelé egyre többször találkoztunk kimerült mászókkal. Sokan olyan kimerültek voltak, hogy már lépni sem tudtak és egyszerűen leültek és várták a sorsukat. Hogy mi baj érheti őket? Életveszélyes helyzetbe kerülhetnek, ugyanis az éjszakák -20°C körüli hideggel járnak errefelé. Akit az éjjel ülve, mozdulatlanul ér, az kihűl és életét veszti. A hegyi vezetők elkezdték összegyűjteni ezeket az embereket. Ennek módja az, hogy két ember a nyakába veszi a kimerült személy két karját, majd mint sebesült katonát hozzák lejjebb saját felszerelésükkel együtt. Később a kimerült emberek száma annyira megemelkedett, hogy a hegyi vezetők mellé már mi is be kellett szálljunk a mentésbe, jutott nekünk is menteni való hegymászó(?). Nem véletlen a kérdőjel, mert ezt láttuk, hogy az így a mászást feladó kimerült emberek mind argentinok voltak. Ők úgy gondolták, hogy ilyen jó hegymászó időben gond nélkül fel lehet mászni felkészületlenül is az Aconcagua csúcsára. Tévedtek, és majdnem rajta vesztettek. Így már érthető, hogy milyen könnyen megvalósul az az átlagosan évi 3 főnyi haláleset. A kihűlés valóan halálos veszély, még nyáron a Balaton közepén is életét veszítheti így bárki. Ez leginkább szörfösökkel esett meg korábban, akik kimerültségük és esetleg a szélcsend okán maradtak éjjel a vízen a hidegben.A bajbajutottakat 6000 méterig vittük le, ahol a hegyimentők már szervezett formában juttatták lejjebb őket kézi erővel 5500 méterig, majd még lejjebb. Mi az események okán közel 4 órán át ereszkedtünk a 3-as táborba. Jó érzés volt segíteni.

ISMÉT AZ ALAPTÁBORBAN (4350 m)

Egy éjszakát még a 3-as táborban 6000 méteren töltöttünk, majd másnap reggel folytattuk az utunk lefelé. El is értük az alaptábort 5 óra alatt, ahol a születésnapomat is megünnepeltük. Kaptam tortát is, de az igazi születésnapi ajándék persze a csúcs elérése és a biztonságos visszaérkezés volt számomra, amit a sorstól kaptam. Az alaptáborból másnap indultunk vissza Mendozába, amihez először el kellett érni a tartományi park határát. Ez 7 óra gyaloglást jelentett. A terhek nagyobb részét ekkor már ismét az öszvérek szállították el.

Ezúttal is megnőtt a lábfejem a terhelés hatására (ez a méret majd pár hét múlva lecsökken ismét). Emiatt a lábujjaimat az utolsó hétórás szakaszon komoly zúzódások érték a bakancs orrával való visszatérő találkozásuk közben. Itt volt az ideje megválni ettől a bakancsomtól. Ennek megfelelően a könnyű mászó bakancsomat gyorsan neki is ajándékoztam egy láthatóan rászoruló teherhordó fiatalembernek. Hamarosan be kell szereznem egy másikat, nagyobb méretben.

Ételek

Többször említettem a kiadós étkezéseket. Az eddigi hegymászásaim alkalmával kritikus pont volt az étkezés. Ez alapján viszont eddig az argentin ételek viszik a prímet. Minden másnap steak volt a menü, ami egyébként árában a csirke árához igen közeli errefelé.
A szakácsok kiválóak és a tésztáik is finomak úgy az alaptáborban, mint Mendozában. Minden gyümölcsöt az országban termelnek, ezért ezek is finomak és egészségesek.