A MEGÉRKEZÉS
Nagy izgalommal indultam Oroszországba, a 7 Summits Series következő állomására. Az Elbruszról sok mindent hallhattam, de a legfrissebb hírek valóban okot adtak az aggodalomra. Szeptember 1-jén hatalmas áradás és sárlavina pusztított a régióban, elsodort 3 hidat, és az Elbruszra vezető autóút több szakaszát. Ennél fogva kétséges volt, hogy tudok-e mászni.
Érkezésemet követően a reptérről egyenesen az Elbrusz lábához vezetett az utam. Az utazás alatt megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a 9 nappal korábban megismert katasztrófahelyzethez képest az összes út állapota jelentősen javult. Nehézgépekkel felszerelkezve csupán 5 nap alatt járhatóvá tették az utakat. Igaz, komoly sebesség korlátozás mellett, de szinte zavartalanul lehetett haladni. Azt mondták, hogy errefelé gyakori az ilyen katasztrófa helyzet, tudják mi a dolguk.
Ennek megfelelően délről vághattam neki a mászásnak. 2200 méterre érkeztem még gépkocsival, majd itt egy sípálya-rendszert találtam, amelyen – síszezon nem lévén – nem volt hó. A cél az volt, hogy feljussak a 3900 méteren található táborba. Annyi volt a könnyítés, hogy 3000 méterig felvitt egy - „Kémek a Sasfészekben” stílusú és kis híján korú – felvonó, majd innen másztam föl a táborig 900 méteres emelkedés mellett. A 40 kg tömegű csomagomat sherpa módjára mozgattam fölfelé akként, hogy a hátizsákom a hátamon, a felszerelés-táskám pedig a nyakamban a hátizsák fölött volt. Tetszett ez a megoldás, élveztem a mászást ilyen terhekkel is.
A TÁBOR ÉS AZ AKKLIMATIZÁCIÓ
Pár nap alatt fel akartam érni az Elbrusz csúcsára, amihez a felkészültségem adott volt, csupán az időjárás kellett, hogy kegyeibe fogadjon. Nem akartam az általános egy-másfél hetes expedíciós időtervet tartani, éreztem, hogy ennél többre vagyok képes. A cél ezért a 3-4 nap alatti csúcsra érés volt. Az érkezésem másnapján a terveimben szereplő akklimatizációs mászás következett. 4700 méterre másztam, ami önmagamat ismerve elegendő vörösvértest termelést, és az alacsony légnyomáshoz való elégséges alkalmazkodást egyaránt lehetővé tette.
A táborban megismertem egy már 4 napja a hegyen akklimatizálódó csoport igencsak nemzetközi tagjait. Egy-egy ausztrál, norvég, ír, maláj, japán, angol és olasz mászóval és további 4 orosszal két szintén orosz hegyi vezető felügyelete alatt, velem azonos napon tervezték a csúcstámadást. Egyharmadik ráadásul – az Everestet a végére időzítvén – szintén a 7 Summits Seriest „fogyasztja” épp. Ez is mutatja, hogy mekkora presztízse van, és milyen tisztelet övezi az Elbruszt, amely már nagyon sok emberi életet követelt, de amely nélkül a 7 Kontinens Hegycsúcsa Kihívás nem teljesíthető. Tekintettel arra, hogy nem ismertem korábban ezt a hegyet, a biztonságérzetem azt diktálta, hogy ne egyedül, hanem ezzel a színes társasággal közösen vágjak neki a csúcsnak, ha már úgyis azonos napra terveztük a csúcsmászást. Ezt az ötletemet – némi készpénzért cserébe – a csoport hegyi vezetői is örömmel fogadták, különösen, azután, hogy este a nyolcezres hegyekről elmélkedtünk és világos lett számukra, hogy az Everestről – amelyen egyikük sem járt még – nem csupán elméleti, hanem gyakorlati síkon beszélgetek velük. Ezt követően azt is kérték, hogy a csúcstámadás alkalmával az éjszakai szakaszon segítsek nekik az amatőr mászók kíséretében.
ÉTELEK
A több külföldi expedícióm alkalmával most először voltam maradéktalanul elégedett az ételekkel, ezért meg kel emlékeznem róluk. Az orosz levesek fenségesek. Minden étkezés alkalmával jól lakottan álltam föl az asztaltól. Korábban ez soha nem történt meg és nagyon meglepett, hogy ez pont Oroszországban volt másként. Kiváló étel volt a scsi, a solyanka, a borscs, a shurpa és a langman is (az ételek nevére kattintva elérhető a receptjük).
A csúcstámadás
2017. szeptember 14-én, csupán bő három nappal az érkezésem után megindult a csúcstámadás. Ez volt az első alkalom, amikor ilyen gyorsan támadhattam a csúcsot. Éjfél után két perccel kezdtük meg a menetelést, roppant hidegben. A nemzetközi csoportból 3 sérült és beteg mászó nem tartott velünk, helyes döntést hoztak. Egyetlen hegycsúcs sem ér egyetlen emberi élet elveszítését sem. 4 óra alatt elérkeztünk a 4700 méteres pihenő pontig, ameddig korábban akklimatizálódtunk. Innen rövid pihenő után megcéloztuk a következő tervezett szakasz végét, ami egy pár éve balesetet szenvedett, elhagyott ratrak volt, amelyet a hó már fele részben betemetett. Itt ért bennünket a napkelte. A csoport kimerültsége természetes volt, de a pihenők alatt a megfelelő állóképességgel rendelkező sportolók új erőre kapnak, így jártunk mi is.
A napkelte gyönyörű volt, mérhetetlen izgalommal és boldogsággal töltött el, hogy 5000 méter magasban napkeltét láthattam. Az előttünk álló feladat viszont még teljesítésre várt. Az Elbrusz keleti oldali csúcsa alól indultunk a magasabb, nyugati csúcs felé. E két csúcsot elválasztó Elbrusz-nyereg 5300 méteren található, ide el kellett jutnunk a következőkben. Ezt az útvonalat összekötő feladata okán traverznek nevezik. Ez a név tetszett nekem, mert az Everesten is van egy híres traverz szakasz északon, szintén a csúcs közelében. Itt erős, időnként viharos szél lassított bennünket és a hideg sem csillapodott jelentősen, bár némi javulás később érezhető volt. 7 és fél óra mászást követően elérkeztünk a csúcsok közötti nyeregbe, ahol már nagyon alacsony volt az oxigén szint, ezért minden lépés lassú és fájdalmas volt. Ismét pihenő következett. Mivel nem a saját ritmusomban másztam eddig én is kimerültem, tekintettel kellett lennem a csoport sebességére és a pihenőkre, amit a hegyi vezetők diktáltak. Igen sokan panaszkodtak fejfájásra is, ami az alacsony légnyomás miatt hosszabb távon életveszélyes is lehet. A következő szakasz már csúcsközelbe juttatott. Ennek kezdetekor jeleztem, hogy különválok a csoportból és saját ritmusban fogok mászni a következő két órában.
A CSÚCSON
Sok viszontagság mellett sikerült fölérnem az Elbrusz legmagasabb csúcsára, Európa tetejére. A közel 11 órán át tartó, embert próbáló, fájdalmasan kimerítő csúcsmászás meghaladta az Everest csúcsmászásom időtartamát, ami 8 óra 45 percet tett ki. Persze a nehézségük eltérő volt így is. Az Everest csúcsán kimerültségtől még sírni sem volt erőm, itt viszont maradt annyi bennem, hogy meginduljon pár könnycsepp az örömtől a szememben.
Nagy menet volt, végig a hibázás határán mozogtam, de mégis hibátlanra sikerült a mászás. Magyarként számomra van abban valami hátborzongatóan izgalmas és felemelő, hogy Oroszország legmagasabb pontjára, 5642 méterre magyar zászló került. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül...
Az Elbruszt sokan alábecsülik, holott a halálozási mutatói ijesztőek. Idén ugyan csak egyetlen halálos áldozatot követelt a hegy, de volt olyan év, amelyben – a helyi beszámolók alapján – 40 halálos áldozatot követelt a hideg, és a fáradtságból eredő számos zuhanás. Történt olyan is, amikor csupán egyetlen nap alatt kilencen fagytak meg egy kegyetlen viharban.
MOST AKKOR AZ ELBRUSZ VAGY A MONT BLANC?
Komoly viták is kerekedtek már abból, hogy hol is szükséges meghúzni Európa keleti, dél-keleti határát. E határ politikai és tudományos okokból egyaránt változott az elmúlt évtizedekben. Az egyik létező, Európát a legszűkebb értelemben földrajzilag értelmező nézet szerint a Kaukázus már Ázsia része. Más nézetek szerint Európa határa Grúziát is magában foglalja. Nem vagyok hivatott e vitát eldönteni, viszont fontos, hogy a hegymászás egy sport, ebben pedig Richard Bass és Reinhold Messner 7 hegycsúcs kihívásait követem. Az ő 7 hegycsúcs rendszerükben Európa csúcsa az Elbrusz, így ahhoz, hogy valaki teljesítse e két kihívás bármelyikét (különösen ha mindkettő teljesítése a cél) ezt a hegyet meg kell másznia. Ezért nekem sincs más választásom, mert csak így teljesíthetem a sorozatokat. A listámon természetesen szerepel a Mont Blanc is, tudom, hogy valamikor ott is csúcsra fogok lépni, de az valamely még nagyobb hely megmászására történő felkészülés részeként fog megvalósulni.
VISSZATÉRÉS UGYANIDE?
Mint felfedező érzelmű ember ugyanazt a hegyet ugyanonnan nem mászom meg egynél többször. Ide, az Elbruszra is úgy tudom elképzelni a visszatérésem később, hogy a déli helyett már az északi oldalon mászom, és egy alkalommal az Elbrusz mindkét csúcsát megcélzom csúcsmászáskor. Ez még komolyabb kihívás lenne, mint a mostani volt. Ez szép terv, de előbb a 7 Summits befejezése vár még rám, amelyből 3 hegyet immáron teljesítettem. Hátra van még a Puncak Jaya, az Aconcagua, a Vinson és a Denali.
AZ EMBERI HOZADÉK
Ahogy a földrészek legmagasabb hegycsúcsai okán utazom, a táborokban és a mászások alkalmával hasonló gondolkodású, jellemzően toleráns emberekkel hoz össze a sors. Velük értékes eszmecseréket folytatunk eltérő élettapasztalataink alapján. Építjük egymást. A hegyek már csak ilyenek: vagy olyanokkal találkozhatunk rajtuk, akik különleges, ritka gondolataikkal gazdagítják a világot, és elhozzák ezeket a hegyre, vagy olyanokkal, akiket e hegyek kihívásai ruháztak föl az ilyen gondolkodás képességével. És mindenki elhiheti, hogy felemelő érzés, amikor Európa tetején egy japán mászóval közösen tarthatom a magyar zászlót, az ő kérésére.
Ismét szert tettem olyan ritka barátságokra, amelyek révén újabb országokat ismerhetek majd meg, mert már jó okom lesz ezekbe utazni, amikor a hegyi barátaimhoz látogatok el. Már csak ezek miatt az értékes találkozások okán is megéri a magashegyi mászások veszélyeit vállalni. Hamarosan indulok haza, mert meg kell ölelnem a fiamat, hogy érezze, a magas hegyekről is mindig visszatérek hozzá.
Éljenek a hegyek!
Rövid videó a kalandról
Emilclimbs
Dr. Neszmélyi Emil
Mert a legvégén csak az élményeink számítanak majd
Photo credits:
- Anatoliy Savejko
- Mizuki Suzuki (de komolyan!)
- Saját felvételek