Az expedíció

Nagy felkészülést követően vágtam neki az Észak-amerikai kontinens csúcshegyének, a Denalinak 2017 júniusnak végén. Az alaptáborba érkezést követően az első napokban a terveknek megfelelően alakult minden, bár baljós jelként értékeltük azt, hogy az 1-es táborig tartó útvonalon a relatív meleg miatt igen sokszor szakadt be a hó alattunk a Kahiltna gleccseren, amelyen haladtunk. 3 és 4 fős kötélcsapatokban másztunk napi átlag 8 órán át azért, hogy a gleccserszakadékokba eséskor ki tudjuk húzni egymást, vagy legalább esély legyen erre. Én jellemzően a 4 fős kötélcsapatban mozogtam. Ekkor még ezt a zuhanást csak nagyon elméletileg tudtuk elképzelni, hiszen velünk ez nyilván nem történik meg. Ráadásul a teljes ellátmányt és felszerelést (ételt, eszközöket, sátrakat) a hátunkon és az út többsége alatt hozzánk kötött speciális szánokon magunknak kellett szállítanunk. Sokszor 40 kg tömegű hátizsákot és ezzel azonos tömegű szánt jelentett 40-55%-os emelkedőkön, hótalpakon vagy hágóvassal a lábunkon próbáltuk minél magasabbra juttatni. Ezen a hegyen nincs teherhordó. Továbbá semmilyen szervetlen hulladékot nem hagyhatunk fönt, a szerves hulladékot pedig ereszkedéskor nagyobb gleccserszakadékokba lehet dobni. A szerves hulladékot a legtágabb értelemben értik errefelé.

A csoportunk

A létszám 7 fő volt: rajtam kívül 4 amerikai hegymászó alkotta a csapatot - köztük két hivatásos hegyi vezetővel (33, 34), egy hegymászó tanulóval (25), és egy hobbi hegymászóval (64). Volt köztünk egy német tanár ember (57), egy indonéz mászó (51) a csoportban, aki ultramaratonista is egyben, és aki szintén a 7 Summits kihívást csinálja, csak közben még fut pár több száz kilométeres ultrát is kiegészítésként.

A Denali csúcsa felé szinte minden szakaszon gleccserek találhatók. A gleccserek itt olyan mozgásban lévő, szinte lakótelep nagyságú és tömegű jégfolyamok, amelyek e mozgásuk okán gleccserszakadékokat rejtenek magukban, amely szakadékok 2 méter és 80 méter közötti bármilyen mélységgel jellemezhetők. Ahhoz, hogy felérjünk a Denali csúcsára, az 1-es és 2-es tábor (2200-3400 m) szakaszain jó, ha kifejezett hideg van, feljebb pedig a 3-as és 4-es táborok (4300-5300 m) esetében a napos idő a megfelelő, persze itt sem jó a túl meleg, mert az megolvasztja a hóhidakat a gleccserszakadékok fölött. A csúcstámadáshoz szintén napos, de hideg idő szükséges, és akkor érhető el optimálisan a 6194 méteres csúcs.

Akkor lehetséges a haladás a gleccsereken, ha a megfelelő vastagságú hó elfedi ezeket a szakadékokat, hidakat képez felettük, amit a rendkívüli hideg tartósít. A meleg ezeket szünteti meg. Ha ezek a hidak fennállnak, szinte nem is vehetőek észre az alattomosan megbúvó, életveszélyes szakadékok. Aki bele esik egy ilyen szakadékba, az élete közvetlen veszélybe kerül. Igen sokan lelték már halálukat ilyen módon.

A tervezett időpontnál egy nappal korábban érkeztünk meg az 5300 méteren található 4-es táborba igen komoly erőfeszítés eredményeként. A kilátások jók voltak az érkezési nap után, mert e kimerítő mászást követő napra, de legfeljebb két napon belülre terveztük a csúcstámadást. Itt voltunk többnyire erősen, már-már a csúcsláz jeleit is felismerni véltem magamon, pedig ez nem jellemző rám, de ha el tudunk indulni, akkor 6 nappal a tervezett előtt sikerrel fejezhetjük be az expedíciót. Ekkor viszont hirtelen minden megváltozott, mert az előrejelzésekben szereplő megfelelő időjárási feltételek helyett lecsapott a táborunkra egy pusztító erejű vihar, ami erős hóeséssel is párosult. Elhozta azt a hideget, amire vártunk, de ilyen széllökések mellett mászni nem lehetséges. Ezek a feltételek 6 napon át csapdába ejtettek bennünket a saját sátrainkban a vágyott csúcstámadás helyett. Időközben megérkeztek a további hírek a parkőrségtől is (Denali National Park Rangers néven futnak e helyen), amelyek szerint még több havazás várható még erősebb viharral a következő egy hétben. Jelezték, hogy örüljünk, ha a sátrainkat nem sodorja majd el- vagykapja majd föl akár velünk együtt ez a rendkívüli erővel érkező vihar, ami a rengeteg hó miatt komoly lavinaveszélyt is eredményezhet. Hófalakat építettünk, amitől némi védelmet reméltünk a sátrak számára, és vártuk, hogy milyen sorsot tartogat számunkra ez az ekkor már félelmetes hegy. Ez komoly harcot jelentett az elemekkel, és éreztük, hogy nem győzhetünk ellenük.

A fejlemények szerint volt még lejjebb: az élelmiszer készleteink kifogyóban voltak, ami a sátraink fogságában azért jelentett kialakuló életveszélyt, mert e táborba vezető út – ami az innen lefelé vezető is egyben – vékony és meredek hegygerincen át vezet a biztonságosabb 3-as táborba. Viszont a viharos erejű szél a hegymászókat ezen a vékony palló szélességű útvonalon letaszítja a mélybe, ami halálos veszélyt jelent főleg ilyen teherrel a hátunkon. Tehát ekkor lefelé sem mehettünk és végveszélyben egy helikopter sem tudott volna leszállni értünk ilyen viharban. Itt merült föl bennem is először, hogy vajon haza jutunk-e egyáltalán?

vihar, ami 6 napon át tartott

Hat nap fogság után egy kevésbé szeles napon érkezett a hír: el kell hagynunk a legfelső tábort, a csúcstámadást törölték. Ennek oka az volt, hogy a hatalmas mennyiségű hó, ami ebben a 6 napban esett, a csúcsra vezető útvonalon a legmagasabb, 5-ös fokozatú lavinaveszélyt eredményezett. Kimondható volt, hogy aki elindul a csúcs felé, az ezen a hegyen bizonyosan életét veszíti.

Viszlát hegycsúcs

Nem érdekelt minket ekkor már a csúcs, csak az, hogy eltűnhessünk végre innen. Mindenkit haza várnak, ha a Denali nem enged föl a csúcsára, akkor nincs mit keresnünk itt. Az expedíciónak vége, kialakult egy közvetett életveszély, menekülnünk kell, örüljünk, amíg az életveszély nem közvetlen. Borzasztó dolog azt elfogadni, hogy a csúcstámadás megkezdésére még csak esélyt sem kaptunk ettől az ekkor már veszedelmes hegytől, ami épp a legrosszabb arcát mutatta felénk. Valahogy úgy éreztem magam, mint egy felkészült diák, aki mégis úgy bukik meg egy komoly vizsgán, hogy be sem mehet vizsgázni, mert a tanár rossz kedvében el sem jött vizsgáztatni. Ennél még az is kezelhetőbb helyzet lett volna a számomra, ha nekivághattunk volna a csúcsnak és valamilyen okból vissza kell fordulni a csúcstámadás alkalmával. De legalább megpróbálhattuk volna (persze ez esetben többségünkben fel is értünk volna igen nagy eséllyel). Így még komolyabb a hiányérzet bennem, hiszen a legfelső táborból el sem indulhattunk a csúcsra. Elmondhatatlan az üresség, ami ekkor úrrá lesz rajtunk, mert nem elbuktunk, hanem el sem indulhattunk.

A lavina

De jött a következő rossz hír is. Félő volt, hogy lefelé is életveszélyt hordoz az út. Ugyanis a már említett hegygerinces szakaszt követően egy ugyanolyan meredély vár az ereszkedő csapatokra, mint ami a csúcs felé is várt volna ránk, és ugyanolyan lavinaveszélyes része is van, ami ugyanolyan módon elveheti bárki életét. Erre a szakaszra 3-as vagy 4-es szintű lavina veszélyt prognosztizáltak a számunkra a parkőrségtől. Ezt azért nem mondhatták meg pontosabban, mert időközben minden parkőr elhagyta már a Denalit, lévén számukra a viharral vége volt a szezonnak, életveszélyes is lett volna itt maradniuk a táborokban, ezért távolról csak ennyi tellett tőlük: egy becslés. Egyéb iránt az alaptáborban és a 3-as táborban voltak jelen korábban. Mi viszont egyedül voltunk a hegyen, senkire másra nem számíthattunk. Mindenkinek az volt csupán a vágya, hogy csak egyszer jussunk le innen és jussunk haza. Elég volt, nem ezekért a kínokért és életveszélyért jöttünk ide. Vannak otthon gyerekek, barátnők és feleségek, akik haza vártak bennünket. Köztük van a fiam is, akinek minden utam előtt megígérem, hogy hazajövök hozzá. És én soha nem szegtem még meg az ígéretem, ezért biztos, hogy nem most fogom elkezdeni. Tehát hideg fej és jó döntések, csak ezek kellettek, mert indult a harc az életben maradásért. Korábbi életmentőként beindult a jól ismert higgadt program a fejemben, köszönet ezért Bagyó Sándornak, aki igen ifjú koromban még vízimentőként kiképzett erre, aki hallja, adja át neki ezt. Már azért is, mert a csapat kisebb részén már úrrá lett némileg a pánik. A pánik pedig ilyen helyzetben öl.

A szél

És ekkor elcsendesült a szél, elindulhattunk lefelé, a megmenekülés jelentő alaptábor irányába. Végig ereszkedtünk a 3-as tábor felé a vékony hegygerincen - csak enyhe szél volt ekkor -, majd elérkezett a lavinaveszélyes hegyoldal, ami alatt egy gleccser húzódott meg. A korábban kitaposott útvonal nem látszott, annyi hó esett rá. Így nem láthatjuk majd a friss hó alatti gleccserszakadékokat sem. És még a lavina is megindulhat. Itt nem maradhatunk, menni kell tovább. Nagyon lassan haladtunk a derékig érő hóban a kötélcsapatokban, hiszen új útvonalat kellett kialakítanunk. Én a négyfős csapatban másztam 3 amerikaival, és láttam a halálfélelmet a velem azonos kötélen lévők arcán. Főleg a hegyi vezető volt igen ideges. Hiába mondtam neki, hogy a higgadtság az, ami most számunkra kell, az élet minden részletével elégedetlen volt ekkor és hangoztatta is ezt. Ő is az életéért küzdött, ám idegességében bele is csúszott egy a hó alatt elrejtett szakadékba. Kihúztam onnan a bennünket összekötő kötéllel, mert ekkor én voltam mögötte bekötve. Mi négyen törtük az utat a háromfős kötélcsapat előtt is, amelyikben nagy volt a kimerültség. Én is kiégtem teljesen, az izmaimban csak szakaszokban jelent meg az erő, az egyre gyakoribb kényszerpihenők után, szénhidrát kellett volna még ezekhez a lökésszerű, impulzív mozgásokhoz, de nem volt. Annyira leállt mindenem, hogy akkor sem mozdultam, amikor meghallottuk a reccsenést. Azt a reccsenést, amit rendszerint a lavina megindulása követ. Ha ekkor jön a lavina, akkor mindennek vége, mert nem tudunk elmenekülni. De a Denali, amely eddig kegyetlen volt velünk, most mégsem indította el a lavinát. Az a hegy kegyelmezett meg, amely pár hete egy áldozatot követelt már, aki egy nepáli mászó volt. Vele és a mi két csapatunk 7 tagjával együtt mindjárt nyolcra nőtt volna a jelenlegi szezonban elhaltak száma. Nagy nehezen mindannyian a 3-as tábor biztonságába értünk, ami tehát 4300 méteren volt. Közel 10 órán át tartó küzdelem eredménye volt mindez, de végre egy táborral közelebb voltunk a meneküléshez. 

A mindent elsöprő hang

Másnap egy alapos alvást követően folytattuk az utunkat azonos kötélcsapatokban. A célunk az volt, hogy ne csak a 2-es, hanem mindjárt az 1-es táborig ereszkedjünk a gleccseren, mert itt talán már nem annyira nehéz a terep, mint a felsőbb táborok esetében. Indulást követően félórával hallottuk azt a bizonyos reccsenő hangot, majd valami mindent elsöprőt is, ami azt jelentette, hogy leszakadt az a hatalmas lavina, ami tegnap még megkegyelmezett nekünk. De jó, hogy nem most jártunk arra.

És Igen! Sikerült is az 1-es táborig eljutnunk erőltetett menetben, hótalpakon a nehéz felszereléssel szintén mintegy 10 óra alatt. E szakaszon relatív meleg volt, ami nehezítette a haladást a gleccseren lévő kásás hóréteg miatt. Itt az volt a tervünk, hogy 2 óra szabad ég alatti alvást követően hajnal 3 óra körül – természetesen a már említett napvilág mellett – induljunk tovább a megmenekülést jelentő alaptáborba. Így is tettünk, összepakoltunk, majd elindultunk az alaptábor felé a Kahiltna gleccseren.

Emberek a szakadékban

Felfigyeltünk arra, hogy szokatlanul kevés már a hó. Ez rossz, mert ez esetben elolvadtak a hóhidak a gleccserszakadékok felett, vagy ami még rosszabb, annyira elvékonyodtak, hogy alattomosan szakadnak majd be alattunk, mert csupán takarják a szakadékot, megtartani egy nehéz felszerelést cipelő embert és a szánját nem fogják. Ennek tudatában kellett elindulnunk.

Az 1-es tábortól csupán fél kilométert tehettünk meg, amikor rövid idő alatt kétszer is gleccserszakadékba csúsztam viszonylag vízszintes terepen. Mások szerencsésebb voltak, elkerülte őket ez a kihívás, de ezt valahogy természetes is volt, mert a mi kötélcsapatunk tartott előrébb. Amit mi elszenvedtünk, már nem volt titok a többiek számára, el tudták kerülni a bajt. A kötelek biztonságában kimásztam ugyan a csúszások után, de felmerült bennem, hogy én harmadik emberként a 4 fős kötélen jobb eséllyel mászhattam ki, mintha a kötél valamelyik végén lettem volna. A kötelünk elején egy hivatásos hegyi vezető volt, aki nem sokkal később váratlanul eltűnt a hóban. A legtapasztaltabb hegymászó egy igen mély gleccserszakadékba zuhant. Egyúttal a mögötte mászó amerikai társunk derékig süllyedt el egy másik szakadék szájában. Mögöttük a sorban én következtem, lefeküdtem a hátamra, és mindkettejüket megtartottam a kötéllel. Ezt látva a mögöttünk érkező háromfős kötélcsapat a szakadékok gyűrűjében igyekezett mellénk, hogy az ő hegyi vezetőjük segítségével feloldható legyen ez a patthelyzet. 

A mentés

A többieken erős pánik lett úrrá. Rajtam kívül a másik hegyi vezető volt még tiszta és éles volt fejben. Akik ismernek, tudják, hogy vész esetén igen nyugodt vagyok (az más kérdés, hogy miután megoldjuk a helyzetet hogyan szoktam érezni magam). Mindig úgy tartottam, hogy ha ég a ház, ne a tűz okát keressük, hanem oltsuk el a tüzet. Ehhez pedig hideg fej kell, elemezni ráérünk később is, amikor már elhárult a baj. Ez egyébként az élet minden területén jól működik. Szakadékban a legjobb hegymászónk, az expedíció vezetője, egy hobbi mászó szintén lefelé süllyed, őket tartom én a kötélen, mögöttem egy ifjú tanuló, aki most épp pánikol, de egyébként szuper anyag a jövőre nézve. A hármas kötélen pedig két amatőr mászó mellett a profi hegyi vezető igencsak egyedül érezte magát, de legalább nem volt pánikban. Ekkor azzal gondoltam nyugalmat teremteni, hogy ráüvöltöttem mindenkire: nyugalom, tartok mindenkit a kötéllel, akár napokig, de a hármas kötél hegyi vezetője azonnal vegye át a mentés irányítását, mert a mi vezetőnk, aki lezuhant, azt kiabálja, hogy eltört a karja és épp fel akarja adni az egészet. Már szóbeli végrendeletét kezdte mondani, nekem meg beugrott, hogy a magyar jog szerinti feltételei egyébként fennállnak, őrület, hogy az embernek mi minden tud eszébe jutni ilyenkor. De mi most nem is Magyarországon vagyunk és egyébként is meg fogjuk menteni őt, nekem itt ne végrendelkezzen. Sikerült nyugalmat teremteni, vagy legalább azt elérni, hogy mindenki elhallgasson. Megindult a mentés. 40 perc harcot követően végre kihúztuk a sérültet a szakadékból. Utána a másik bajbajutott is kikerült a saját szakadéka szájából.

Diagnózis: egy kiugrott váll kartöréssel, 5 sokkolt hegymászó, a kiemelést vezető profi hegymászó pedig végre kézben tartott mindent, én pedig iszonyatosan fáztam. Remekül csinálta a srác. Ráadásul fölösleges volt a szóbeli végrendelet is a sérült részéről, szerencsére.

Előkészítettük a terepet a parkőrség helikopterének fogadására, akiket műholdas telefonon keresztül hívtunk. Megjelöltük a gleccseren a leszállásra alkalmas gleccserszakadék-mentes területet. A sérültet elszállították és a teljes csapat több részletben történő evakuálása mellett döntöttek a helikopteres rangerek. 3 óra alatt lezárták a mentésünket: a sérült kórházban volt, és a teljes csapatot az alaptábor biztonságába szállították minden felszereléssel együtt. Hatékony mentési akció volt, köszönet érte Rangerek.

A helikopteres szállításunk közben videót készítettem az előttünk álló útvonalról, amelyen látszik, hogy a meleg időjárás okán 10-20 méterenként gleccserszakadékok vártak volna ránk, tehát semmi esélyünk nem volt gyalogosan az alaptáborig élve eljutni. Az alaptábortól már repülővel érkeztünk meg Talkeetnába, ahol hetek óta először érezhettünk végre igazán stabil talajt a lábunk alatt.

A lélektan

Ezeket érdekes volt megfigyelni önmagamon:

- Amikor kialakulóban volt az, hogy esélyünk sincs a csúcstámadást megkezdeni, akkor az volt a domináns érzésem, hogy hiábavaló volt a sok felkészülést és a mászásba vetett munka… Borzasztóan nagy kár érte.

- Amikor az életünkért küzdöttünk, mindez nem számított már, az volt a lényeges, hogy láthassuk még mindazokat, akik otthon várnak bennünket.

- Viszont így a veszély elhárítása után, amikor mindenki biztonságban van, ismét az az érzés uralkodik el rajtunk, hogy kár, hogy a hegy most még csak esélyt sem adott a csúcsra jutásra.

Az emberi lélek valahogy így működik, ha igazán él. Érdekes volt ezt a folyamatot magamon megtapasztalni.

Összegzésként

A Mt. Denali (Mt. McKinley) egy nehezen, de megmászható hegy. Ha ez mégsem sikerül, akkor annak az esetek túlnyomó többségében az időjárás az oka. Valami nagyon más volt idén, mint korábban. Míg tavaly az elinduló mászók 60%-a felért a csúcsra, addig idén közel 60% nem ért föl, tehát valamivel 40% fölötti csupán a sikeres mászások aránya. Nálam sokkal felkészültebb mászók tömegeit győzte le az időjárás idén is. De a démonainkkal szembe kell néznünk.

A céljaim érdekében előre kell tekintenem, tovább kell haladnom. A Hét Földrész Hegycsúcsai Expedíció Sorozatban az Elbrusz csúcsára koncentrálok már, mint az európai kontinens csúcsára.

Denali, veled pedig nem sokára ismét találkozom, hiszen a démonainkkal szembe kell néznünk. A jelenlegi terveim szerint az utolsó hegycsúcs leszel a hétből. A sikerhez pedig fel fogom használni mindazt, amit most itt tapasztaltam. Más stratégiát fogok követni, az teljesen biztos.

Most tehát előre tekintek: túléltük a Denalit, hamarosan következik az Elbrusz.

Emilclimbs
Dr. Neszmélyi Emil
Mert a legvégén csak az élményeink számítanak majd