8000 méter fölött – a halálzónában - igen ritkán történik eredményes mentés. Aki ebben a magasságban bajba kerül, legtöbbször csak magára számíthat. Az Everesten sokkal nyolcezer méter fölött még ritkább, hogy bárki segítséget nyújtson, mert egyszerűen nem lehetséges ilyen magasságban a legtöbb hegymászó számára a mentésekhez elegendő erőt kifejteni. Aki a mentésére vállalkozott a halálzónában, a legtöbbször maga is életveszélybe került, vagy ami rosszabb, az életét vesztette. Ezúttal egy különleges és sikeres mentés történetét mesélem el, ami méltatlanul kevés figyelmet kapott a médiában.

MINDEN TÖRTÉNET ÍGY KEZDŐDIK: ÉRKEZÉS AZ EVERESTRE

2017. április 17-én érkezett meg az Everest alaptáborába a pakisztáni hadsereg nyugalmazott ezredese az ekkor 59 éves Abdul Jabbar Bhatti, aki a korábban végrehajtott két sikeres nyolcezres mászását követően (Broad Peak 8.051 m) 1985 és (Gasherbrum II. 8.035 m) 1986, ebben az évben tervezte megmászni az Everestet Nepál felől. Bár megmászott hétezres hegyet is 5 évvel korábban, de mégis csak 31 év telt el a legutóbbi nyolcezres csúcsa óta.

Bhatti ezredes az alaptáborban (Fotó: Colonel Bhatti archives)

A felkészülését végig dokumentálta, a pakisztáni média is bőven szolgáltatott anyagot erről, mert egyrészt sikere esetén ő lehetett volna a negyedik pakisztáni az Everest csúcsán, másrészt egy nyugalmazott ezredes nagy tiszteletnek örvend hazájában. Pakisztán olyan ország, amelyben egy palackos Everest csúcsmászás komoly teljesítménynek számít úgy, mint a világ legtöbb országában, persze a palack nélküli mászások még nagyobb elismerése mellett. De ott is minden Everest mászásnak örülnek és országuk hírnevének öregbítéseként tekintenek rá.

MINDIG ÍGY FOLYATÓDIK: IRÁNY A CSÚCS

Az akklimatizációs mászásokat követően – bő egy hónappal az alaptáborba érkezése után – Bhatti ezredes csúcstámadását 2017. május 19-re időzítették, ennek megfelelően a korábbi napokban terv szerint megközelítették a nepáli oldalon a 4-es tábort 7900 méteren, ahová időben meg is érkeztek. Bhatti ezredes hegyi vezetője Dawa Sange Sherpa volt, akit mindenki Sange néven ismert. A mindössze 21 éves, mindenki által szolgálatkésznek, előzékenynek és alázatosnak ismert hegyi vezetőnek ez volt az első olyan éve, amikor teljes értékű hegyi vezetőként kapott munkát egy expedícióban. Korábban a szamárlétrának megfelelően teherhordó, majd segéd hegyi-vezető volt.

Dawa Sange Sherpa (Fotó: Dawa Sange Sherpa facebook)

A rossz idő miatt egy napon át várakozniuk kellett, az ezredessel a csúcstámadás ezért csak 2017. május 20-án este 7-kor indulhatott meg. A két hegymászó kitartóan mászott a hegy 8.848 méteres csúcsa felé, de meglehetősen lassan haladtak. Ráadásul egy váratlan vihar is lecsapott rájuk, amiben nehezen tudtak tájékozódni és többnyire haladni sem volt lehetséges fölfelé. Az ifjú hegyi vezető javasolta az ezredes számára, hogy forduljanak vissza. Az ezredes utolsó oxigén palackja hamarosan kifogyott és a kimerültsége is nyilvánvaló volt, de ennek ellenére nem volt hajlandó visszafordulni. Az ifjú Sange elmondása szerint Bhatti ezredes azzal érvelt, hogy sok pénzt áldozott az expedícióra ahhoz, hogy csúcsra érés nélkül térjen vissza. Ekkor rádión az expedíció tapasztaltabb hegyi vezetői ismételten visszafordulásra utasították a párost, és miután nyilvánvalóvá vált, hogy Bhatti ezredes erre nem hajlandó, mondták az ifjú Sange Sherpának, hogy hagyja hátra az ezredest és azonnal forduljon vissza. A magashegyi szabályok és a józan ész szerint is, ha egy mászó visszafordulás helyett a mászás folytatásával veszélyezteti a hegyi vezetője életét, akkor annak joga van arra, hogy saját döntése szerint akár hátra hagyja őt és a saját életét mentse. De Sange Sherpa erre nem volt hajlandó, mert érezte, hogy az ezredes még a segítségére szorulhat és nem volt szíve magára hagyni. A 18 órán át tartó mászás után végre fölértek a csúcsra, ahol csupán 6 percet töltöttek, és nyomban indultak is vissza.

Bhatti ezredes az Everest csúcsán (Fotó: Alpine Club Pakistan)

Ereszkedés közben a páros viszontagságai folytatódtak. Az Everest déli csúcsa alatt az ezredes nagyon lelassult, majd a totális kimerültsége okán nem haladt tovább. Lefeküdt és nem volt képes megmozdulni 8.700 méter körül. Még ekkor sem hagyta őt magára, hanem inkább a saját utolsó oxigén palackját is átadta a számára Sange Sherpa, azért, hogy az ezredes esélyt kapjon a túlélésre. Így érte őket az első éjszaka, amit 8600 méter fölött kellett tölteniük. Nagyon szerencsétlen dolog a halálzóna ilyen magasságában éjszakázni. A következő napon egy fölfelé érkező expedíciótól, akik még csak kimerült állapotban találták őket, palackokat kaptak a sikeres ereszkedésük érdekében, de további egy napon át nem tudtak lejutni a hegyről, egyszerűen képtelenek voltak haladni. Számos expedíció haladt el mellettük a csúcsmászás vagy ereszkedés fázisában, amely tagjai nem érezték magukban az alkalmasságot arra, hogy a saját- és expedíciós társaik életének veszélyeztetése nélkül meg tudnák menteni a két bajba jutott mászót.

MENTÉS REKORD MAGASSÁGBAN

Végül ereszkedés közben megérkezett Ang Tsering Lama Sherpa expedíciója egyenesen a csúcsról 4 további, tapasztalt serpa hegyi vezetővel és további 5 hegymászóval. Ez május 24-én reggel történt, tehát eddigre már több éjszakát töltött az ezredes és Sange 8600 méter fölött. Csoda, hogy még éltek, mindketten le is mondtak már az életükről, amiről az ifjú Sange utóbb úgy írt le, hogy a kezdetben jelentős fájdalmai a napok alatt a békés elmúlás érzésébe csaptak át, és ekkor már tudta mi következik, várta a halált. Ang Tsering Lama Sherpa felmérte a saját expedíciója tagjainak állapotát, és miután úgy ítélete, hogy egy fő hegyi vezetőjével biztonságban le fog tudni érni az összes mászó, úgy döntött, hogy megmenti a két bajbajutottat és ebbe bevonja az expedíciójából a többiek ereszkedését így nem kísérő 3 serpa hegyi vezetőt is. Tudta, hogy ilyen magasságban még nem sikerült senkinek mentőakciót sikerrel végrehajtani, de a képzettsége, valamint helyi és nemzetközi mentési tapasztalatai alapján kevés nála alkalmasabb ember lehetett arra, hogy ez most először a vezetésével sikerüljön egy alkalmi mentőalakulatnak.

Ang Tsering Lama Sherpa (Fotó: Youtube screenshots)

A bajbajutottak mindketten már agyi ödémától is szenvedtek, nem igen tudták, hogy hol vannak. Az ifjú Sange ekkor már többnyire eszméletlen volt, amikor épp magánál volt, akkor is csak vakító fehérséget látott. A mentést végző serpákba kapaszkodó ezredest - aki némileg járóképes volt - váltva segítették le a serpák a mentés közben a saját lábán, aki így megfelelő támasz mellett valahogy képes volt magát vonszolni, még ha erre igen lassan is volt csupán képes. Az ifjú Sange Shepra viszont a súlyos sérülései miatt csak fekve volt szállítható. Ilyenkor bárkit felemelni lehetetlen, ezért őt gyakorlatilag levontatták és leeresztették a hegyről a havas és jeges felületen csúsztatva. Őt kötelek segítségével először alkalmassá tették arra, hogy valahogy szállíthassák a havas felszínen, ami megfelelt annak a megoldásnak, amit a halálzóna alatti magasságokban bajbajutott mozgásképtelen mászóknál alkalmaznak. Az, hogy a havas-jeges felület lehetővé teszi egy tehetetlen test csúsztatását, önmagában egy olyan különbség, amiért egy ilyen mentőakció némi eséllyel sikeres lehetett a nepáli oldalon. A mentés ezzel a megoldással lehetetlen lett volna, például, ha a tibeti oldalon történik a baj, ott ugyanis nagyon sziklás és egyúttal meredek a terület, amiért csak felemelve hordozhatók a mozgásképtelen sérültek, esetleg saját lábukon támogathatók le. Erre volt is példa 8600 méter körül, de azt a történetet egy másik alkalommal fogom elmesélni.

Lama és társa vontatja Sange Sherpát kb 8700 méteren (Fotó: Youtube screenshots)

6-7 órán át lépésről lépésre vonszolták az eszméletlen ifjú Sange tehetetlen testét és váltott erőkkel támogatták le az ezredest. Aztán végre beérkeztek a 7900 méteres 4-es táborba, ahol amerikai orvosok gondjaira bízták a két sérültet, akik már várták az érkezésüket. Innen más mentőcsapat gondoskodott a mentésről már megszokott protokoll mellett, hiszen erről a magasságról, 7.900 méterről már számos mentés történt sikerrel. A végén helikopter szállította kórházba a sérült hegymászókat.

Azt, hogy a mentésre ilyen magasságban vállalkozó hegymászók is veszélybe kerülhetnek, mi sem mutatja jobban, hogy a tartalék oxigénpalackjukat a sérülteknek átadó hegyi vezetők a vizükből is kifogytak, ezért komoly kiszáradás mellett teljesítették a mentés jelentős részét, és iszonyatosan ki is merültek. Ez akár életveszélyes helyzeteket is teremthetett számukra, viszont az, hogy maguk is kerültek-e konkrét életveszélybe, nem ismert, mert soha nem panaszkodtak erről, mint ahogy az egyedülálló mentésükkel sem dicsekedtek, talán ezért sem kapta föl túlságosan a lehetetlen határát súroló tettüket a világsajtó. De ezt ők nem bánják.

Mindkét bajbajutott mászó végül túlélte a halálzónát és megúszták a még nagyobb tragédiát. Az ifjú serpa az összes ujját elvesztette a kezén és Bhatti ezredes sok ujját szintén amputálni kellett, ráadásul további fagyási sérüléseket is szenvedtek. Így lett Abdul Jabbar Bhatti a negyedik pakisztáni, aki megmászta a világ tetejét. 8600 méter fölött több éjszakát is töltöttek, ami miatt már önmagában meghalhattak volna, de valahogy életben maradtak, amíg a jó sorsuk mentésre alkalmas hegyi vezetőket sodort melléjük, akik súlyos sérültek életét mentették meg, ilyen magasságban először a történelemben.

VÉGKÖVETKEZTÉS – OKOSKODÁS ÉS „KÁRÁLÁS” HELYETT

Ilyenkor akár foglalkozhatnánk azzal, hogy miért került bajba a két hegymászó, kereshetnénk választ arra, hogy miért nem fordult vissza valószínűleg erős csúcslázban égő nyugalmazott ezredes, miért nem hallgatott a tapasztalt hegyi vezetőkre az ifjú Sange, amikor nem hagyta magára társát, és mi mindent kellett volna másképp tenni ahhoz, hogy ne kerüljenek bajba. De inkább azzal sem foglalkozunk, hogy az ezredes utóbb már úgy nyilatkozott, hogy a hegyi vezetője - akit ekkor már egyszerűen teherhordóként említ - volt az, aki nem volt hajlandó visszafordulni, és mintegy kényszerítette őt a csúcs felé. Inkább foglalkozzunk azzal, hogy miért lehetett sikeres a mentés, ami egyedülálló módon 8700 méter körül kezdődött.

Az egyik oka az volt, hogy megfelelő volt ott a hegy felszíne a mentési technikához. Ahogy már írtam, Tibet felől ez jó eséllyel lehetetlen lett volna "levontatni" és leereszteni Sange testét, legfeljebb az ezredest támogathatták volna le, de azt is kétséges eredménnyel. Kellett hozzá az is, hogy egy mentésekben tapasztalt, képzett és fölkészült vezető serpa járjon arra, akinek a saját expedíciója tagjai nem igényeltek akkora támogatást, hogy az összes hegyi vezetőjükre szükség legyen az ereszkedéshez. Kellett hozzá az is, hogy nagyon jó erőben és kitűnő mentális állapotban voltak a mentést végrehajtó hegymászók, és a sérültek számára az oxigén palackjaik átadása után a mentés második részében oxigénpalack nélkül is úgy teljesítettek, hogy ne csak ők maguk maradjanak életben, hanem élve hozzák le a két sérültet is. Kellet még a megfelelő időjárás is, mert viharban a mentőakció tragédiához vezetett volna. Ha ezek közül akár csak egy feltétel nem lett volna adott, a mentésbe bele sem kezdtek volna, esetleg félbehagyták volna azt, vagy sok életet követelt volna az Everest halálzónája ezúttal is, mint korábban a hasonló mentési próbálkozások alkalmával. Az alkalmi serpa mentőcsapatnak köszönhetően a még mai is csak 24 éves Sange Sherpa túravezetőként dolgozhat, Bhatti ezredes pedig aktív nyugdíjas életet élhet szerettei körében. 2017-ben így is hat életet követelt a világ legmagasabb hegye, de legalább nem nyolcat.

Lama Sherpa menti Sange Sherpát 8600 méter fölött (Fotó: Youtube screenshots)

Álljon itt emlékként a mentésben résztvevő serpa hegyi vezetők neve, gondoljunk rájuk csodálattal és hálával: Ang Tsering Lama Sherpa, Ngima Gyalzen Sherpa, Ang Jangbu Sherpa, Mingma Chhiri Sherpa és Pema Chirring Sherpa.

Ez volt a világ legmagasabban végrehajtott hegyimentő akciójának a története. Mi mást kívánhatnánk: minél kevesebb ilyen akcióra legyen szükség. És jó egészséget a serpa hegyi vezetőknek!

Hamarosan jelentkezem egy újabb túlélés történetével, ami az Everest halálzónájában történt meg, de az északi oldalon.

További Everest érdekességekről az expedíciós és motivációs előadásaimon mesélek.
Az aktuális előadásaimról itt lehetséges tájékozódni: www.linktr.ee/emilclimbs

 Emilclimbs
Dr. Neszmélyi Emil

Kapcsolódó cikkek: 
Halál az Everesten I. - Amikor a szerelem öl
Halál az Everesten II. - Könyörgöm, mentsetek meg!
Halál az Everesten III. – Nem Hillary volt az első a csúcson?
14 nyolcezres hegy 7 hónapon belül - ismét egy hatalmas palackos siker
Az 5 legmagasabb hegycsúcs a világon, amin nem állt még ember

Források:
https://www.youtube.com/watch?v=mPia6xkq7Fw
https://www.nationalgeographic.com/adventure/destinations/asia/nepal/mount-everest-video-chance-encounter-heroic-rescue-saves-two-climbers/
https://www.youtube.com/watch?v=lqWYn8mKR2M
https://www.alanarnette.com/blog/2017/08/22/update-young-sherpa-brought-to-u-s-before-amputation/
https://nation.com.pk/22-May-2017/abdul-jabbar-bhatti-becomes-4th-pakistani-to-summit-mount-everest
https://explorersweb.com/2017/06/05/mount-everest-high-altitude-rescue-debrief-2017-06-04-74257/